Hétköznapi történet
Néha titokzatos szőttesként fonódnak egymásba a történetek. A Csöppikéé, az ötvenes évekbeli motorversenyzőé például egy nem mindennapi házasság történetéhez vezetett el alig másfél héttel a megjelenése után. Hűséges olvasónk, M. Albert telefonon érdeklődött a régi motoros ismerősről, aki a feleségével egy időben hódolt a két keréken száguldás szenvedélyének. A 92 éves férfi szavaiból közel hét évtized szépsége sejlett fel, a szeretett asszonnyal töltött időé, amit kérésemre pár nap múlva – özvegységében is példásan rendben tartott otthonában – részleteiben is elém tárt.
A tágas szoba a jelenné tett múlt birodalma. A falon, féltő gonddal varrt kézimunkái között, Magda, a feleség arcképe. A túloldalon egy másik textilmunka, egy hárem megjelenítése, amin a hitves tizenkét évig dolgozott. Miután a szoba minden kincse megmutatkozik, a konyhában beszélgetünk. Gyöngyszemekként simulnak itt egymáshoz az emlékké lett pillanatok.
A székelybői származású férfi 14 évesen kereskedőinasként érkezett a városba. Alig tanulta ki a szakmát, amikor elkezdődött az államosítás. A cukorgyárral szemben nyílt egy egység, oda került, majd egy év múlva Meggyesfalvára helyezték át. Összebarátkozott az ottani fiatalsággal, és az újdonsült cimborák elcsalták a konzerv- és téglagyár közös kultúrcsoportjába. A tánccsoportban nem volt elég fiú, Albertnek mindenki örült. Így találkozott először Magdával. Barátságuk kezdetéről kérdezem.
– Ez egy érdekes történet – csillan fel vendéglátóm szeme, aztán meglepő pontossággal vetíti elém azt a 71 esztendővel ezelőtti novemberi délutánt, amikor az egyik barátja bement hozzá az üzletbe, és azt mondta neki: „Albi, baj van, holnaptól katonának megyek”. A berukkoló éppen Magdának udvarolt, és arra kérte Albertet, hogy kísérje el elbúcsúzni választottjától, azután pedig vigyázzon rá, amíg ő leszerel. „Jól van, de kecskére ne bízd a káposztát!” – tanácsolta az itthon maradó cimbora. Az elkövetkező hónapokban Albert gyakran találkozott a lánnyal, aki a kereskedemi iskolába járt. Sokáig a távol lévő barát volt a közös téma, de karácsony táján már egészen másról beszélgettek.
– Akkor már csak mi voltunk. Ezért én a kapcsolatunkat a „káposztától” számítom – jegyzi meg derűsen a férfi. Innen nagyobb lépésekkel haladunk előre az időben. Szóba kerülnek a katonaévek és a jegygyűrű, amit Abert bevonulása előtt csináltatott.
– Félreértés ne essék, akkoriban nem úgy működött egy párkapcsolat, mint most. Mi nem bújtunk össze az udvarlási időszakban – teszi hozzá, aztán a tartalékos tisztiiskoláról mesél, amit 62 fiatalból 18 végzett el sikeresen. Kiváló eredményei miatt a szolgálat két esztendeje után a katonai pályán maradhatott volna, de ő a családalapítást választotta. Karácsonykor megvolt az eljegyzés, a következő év júniusában az esküvő. Az első fiuk 1955-ben született, rá tíz évre a második. Tiszta képsorok váltják egymást: a fiatal édesanya, amint idősebb gyermekét háromévesen motorkerékpárral viszi óvodába – az ötvenes években Albert vette meg feleségének az első motorbiciklit a városban –, tengerparti és hegyi kirándulások és azok apropója, a közös szenvedély, a méhészet.
– 1959-ben kapcsolódtunk be apósom mellé, és egy év múlva már ott voltunk az érmihályfalvi akácerdőben. Nekünk volt az első, vontatóeszközökkel berendezett méhészetünk. 1960-tól 1991-ig egy évben sem hiányoztunk a Duna-kanyar, Calafat erdeiből, a tengerparton, Sulina felé pedig a napraforgóra mentünk. Előfordult, hogy Ratosnyáról indultam a tengerre a méhekkel, a feleségem pedig itthonról a gyerekekkel, és a mamaiai sátortáborban találkoztunk. Volt egy megbízható emberem, akire rábíztam a vontatót a méhekkel, így a nap nagy részében együtt lehettem a családdal. Vendéglőbe üdüléskor sem jártunk, inkább a helyiekkel folytattunk cserekereskedelmet. Egy üveg mézért egy kosár halat kaptunk – meséli a férfi, aki a tartományi néptanács, majd a Maros rajon kereskedelmi osztályán dolgozott, annak szétosztása után vendéglőfőnökként kereste a család kenyerét. Felesége a nyugdíjazásáig egyetlen munkahelyen, a megyei közegészségügyi intézetnél teljesített szolgálatot, először könyvtárosként, majd mint könyvelő, segédkönyvelő és főkönyvelő haladt a pálya lépcsőfokain, végül a beszerzési osztályra került.
– Mindvégig áldás volt a közös életünkön. Magda nagyszerűen nevelte a gyermekeket, neki köszönhető, hogy felnőttként nem bódorogtak a világban. A gépészmérnöki egyetem elvégzése után mindkettő itthon maradt. Hálás lehetek a Jóistennek, mert megtalálták a helyüket, minden szempontból jól vannak – mondja Albert, majd a három felnőtt unokáról és a 14 hónapos dédunokáról mesél, aki március 15-én született, ezért a Zalán nevet kapta. A karantén miatt két hónapja nem látta, a beszélgetésünk előtti szombaton mert végre felszaladni az aprósághoz egy villámlátogatásra.
Mielőtt elköszönnék, fényképek kerülnek elő. Albert szülei a gyermekkori ház előtt fekete-fehérben, katonafotók – a fiatal tiszt három bajtárssal, akiket egytől egyig Fodornak hívtak –, gyermekek, unokák színes pillanatképei és a székelybői kultúrotthon 2012-ben avatott emléktáblájával, rajta beszélgetőtársam nevével. A hatvanas évek elején egy falugyűlésen szegezték neki a kérdést, hogy miért nem tesz valamit annak érdekében, hogy a sánc martján düledező, régi épület helyett Székelybőnek új kultúrháza legyen? Kezdetben szabadkozott, de végül bátorságot gyűjtött, és egy ív papírra elkészítette az épület alaprajzát. Attól kezdve nem engedte ki a kezéből a terv megvalósulását, alapanyagokkal segítette, és végig felügyelte az építkezést. Székelybőben napjainkban is ebben az ingatlanban ünneplik a kultúrát a helybéliek.
Lassan térünk vissza a jelenbe. Beszélgetőtársam három éve veszítette el a párját, de csak földi értelemben, a lelke ugyanis azóta is vele társalog. Arra a kérdésre, hogy mivel tölti a napjait, mosolyogva vágja rá: egyáltalán semmivel. Nagyszerű szomszédai vannak, akikre mindig számíthat, erre utal a derűs megjegyzés. Aztán kiderül, hogy otthonában mégsem telnek tétlenül az órák, például nagy szakértelemmel főz magának, mégpedig egyszerre hat ebédet, amiből négyet lefagyaszt. A másik kedvenc program egy jó barát látogatása, aki a két hónapos bezártság után éppen beszélgetésünk előtt kereste fel.
