Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
„A Titkot űztük mindahányan,/ s az évek szálltak, mint a percek…” Szálltak, szállnak bizony megállíthatatlanul, akár eszünkbe jut Villon balladája, akár nem, akár figyelmeztet rá valami a bensőnkben, akár nem, könyörtelenül repül az idő, és nem biztos, hogy életünk nagy titkára rátalálunk valaha is. De keresni lehet, kutatni kell, megfejtésével próbálkozni érdemes. Hogy sikeresen-e, az már más kérdés. Az alkotó, művész embereknek erre talán több az esélyük. Akkor is, ha ők maguk ritkán gondolják így, és gyakran érzik úgy, hogy az idő nem nekik dolgozik. De kitartóan, rendületlenül, képességük teljével, önmagukat megsokszorozva igyekeznek megnemesíteni hivatásukat. Ha színészek, minden rezdülésükkel, minden porcikájukkal szolgálni Tháliát. Ahogy FARKAS IBOLYA, a marosvásárhelyi színházművészet nagyasszonya teszi. Nyilván elnézést kell kérnem a patetikus fogalmazásért, az újságírót ilyenkor könnyen elfogja a hév, akkor is hajlamos túlcifrázni a szövegét, ha általában nem a túlzások, a túldíszítések híve, de befolyásolta a tény, hogy nagyon ritkán fordul elő mifelénk olyan eset, mint most, hogy egy színész a 85. születésnapja táján egy rendkívüli lelki terhelést igénylő, rendhagyó drámai kihívást jelentő egyéni előadóesttel lépjen közönsége elé. Tavaly ilyenkor mutatta be a marosvásárhelyi Spectrum Színházban Török Viola rendezésében Tatár Rózsa Ady és Adél – „Lázálmok” az életünkből című monodrámáját, és azóta mindegyre Léda szenvedő egyéniségébe bújva, most március 8-án immár tizenötödször nyűgözi le vele a hallgatóságot. Farkas Ibolyának ez is egy olyan páratlan művészi „vállalkozása”, amely mindazt az értéket felmutatja, amelyet hat és fél évtizedes színészi pályája során oly gazdagon sikerült megcsillogtatnia. Az utóbbi évtizedben néhány lélekpróbáló, többszereplős sikeres előadásban is, amilyen Szabó Magda Az ajtó című színműve, vagy Ingmar Bergman Őszi szonátája, illetve Hubay Római karneválja volt, és olyan nagyszerű egyéni esteken, mint Fedák Sári Börtönnaplója vagy a mostani lédás is. Mindeniket magam is méltattam lapunkban, a Fedák-produkcióról ráadásként a művésznővel készített beszélgetőkönyvben is írtam. Újra elővettem a kötetet, és ismét meglepett, mennyire gyorsan telnek az évek. Ez is már 13 esztendeje látott napvilágot. Azon a soknapos eszmecserén rengeteg tudnivalóval gazdagodtam a színházról, színészetről. Persze a művésznőt is alaposabban megismerhettem, és most, március 5-i születésnapjára gondolva nagyon sok mindent szeretnék idézni önvallomásából. De a kiragadott pár mondat is tartalmazza annak a lényegét, amit ő a hivatásáról tart: „Szerencsésnek is mondhatnám magam, mert hihetetlenül sok és gyönyörű szerepet játsztam. Csakhogy én úgy gondolom, nem elég a szerencse. És nem elég csak az, hogy megfelelő időben megfelelő helyen legyen az ember. Nagyon fontos, hogy azzal a lehetőséggel, amit a sors és a pillanat nyújt, élni tudjon. Nem elég megkapni valamit, a feladat, amihez hozzájutsz, kötelez. Ha tovább akarsz lépni ezen a pályán, maximálisan kell teljesíteni. Én maximalista vagyok. Soha nem elégedtem meg a félmegoldásokkal. Ilyen értelemben egész életem hatalmas kihívás volt. Azt akartam, hogy amiben jelen vagyok, amit én csinálok, hibátlan legyen. Persze, hogy nem sikerült hibátlanra. De mindent megtettem, hogy arrafelé haladjak.”
Legyen még sok hasonlóan szép kihívása, művésznő! Isten éltesse sokáig!