Háromszáz éves a református kollégium (II.)

1718-ban a Református Főkonzisztórium arra kérte Marosvásárhely Nemes Tanácsát, melynek tagjai többségében reformátusok voltak, hogy ne ellenezze a Sárospataki-Gyulafehérvári Kollégium Marosvásárhelyre telepítését. Az első 50 év igen ínséges volt a református kollégium számára. A kollégium letelepítése utáni első tíz esztendőben az órákat még a Szent Miklós-plébánia omladozó épületeiben, részben a hozzá toldott faépületekben, kamrákban tartották. Nem volt ritka dolog, hogy a tanulóknak télen megfagyott a lábuk, lefagytak a lábujjaik, megfagyott a kezük stb., nem is beszélve az állandó koplalásról. Óriási áldozatot hoztak a tudás megszerzéséért!

„A kollégium szellemi színvonala sem emelkedett magasabbra. A képzett sárospataki professzorok kihalása, illetve az utolsónak, Szathmári Paksi Mihálynak 1734-ben történt eltávozása után egyetlen tanár, a Pápáról hívott Kövesdi János tanított 1739-ig, akkor azonban ő is leköszönt állásáról, és az intézet évekig – részben a pestis miatt is – tanár nélkül állott. A távozások legfőbb oka az iskola mostoha helyzete volt. Bár az egyházi főtanács és az iskola patrónusai papíron tisztességes fizetést és ellátást biztosítottak a professzoroknak, a helyi egyházi és világi hatóságok, amelyeknek az anyagiak rendezése lett volna a feladatuk, a kollégiummal ellenségesen bántak; a tanároknak sokszor több évig visszatartották a fizetését, a tanulókat lefogták, megverették. Szathmári Paksi Mihály Teleki Sándor főgondnokhoz írt panaszából értesülünk, hogy a város tanácsa »vexálja, sőt arrestáltatja« a tanulókat, s amikor ő az egyházi főtanács elé akarta vinni az ügyet, megvetően azt válaszolták, hogy »micsoda egy szúnyog az oroszlánhoz képest«; A fizetések elmaradása miatt az egyháztanács átlátszó kifogásokkal mentegetőzik, vagy – hogy magát igazolja – különféle ürügyekkel igyekszik befeketíteni a tanárokat az országos főtanács előtt, nem is mindig sikertelenül. Így történik az 1740-es évek során Nádudvari Sámuellel, a később visszavett Kövesdi Jánossal, majd Técsi Sámuellel és Benkő Mihállyal; az első megszökik a nyomasztó anyagi gondok és a gonosz vádak elől; a második házassággal javít ugyan anyagi helyzetén, de a papság és az ifjúság fellázad ellene, s megtépázott tekintéllyel alig tud tovább tanítani; a harmadik a tanulók ösztöndíjából, a seniori állás eladásából tartja fenn magát, s még így is, halála után, 1000 forintos tartozása miatt elárverezik ingóságait; a negyediket – Kövesdihez hasonlóan – évekre felfüggesztik, hogy a végén családja nyomora miatt felére csökkentett fizetéssel is megelégedjék.

A vezetőség és a tanárok közötti viszonyra jól rávilágít Nádudvari Sámuel egyik levele, amely így panaszkodik: »Soha sem a méltóságos református statusnak, sem az eklézsiának, sem a vásárhelyi kollégiumnak ártalmára, kárára, rosszára nem voltam, mégis ők úgy bántak énvelem, mintha örökké ellenségek lettem volna«. És ez nemcsak az eretnekséggel vádolt Nádudvarival volt így. A vezetőség néha egyszerűen nem utalta ki tanárai járandóságát, amit Teleki Sándor főkurátor tiszttartója később kénytelen volt jelenteni urának: A tanárok – írja – amint hallottam, ottan-ottan nehezen élnek juxta characteres suos [állásuk jellegét tekintve]. Tétsi uram is írt Gernyeszegre, hogy ha búza dolgában nem segíthetik, nehezen subsistálhat az bőv időben is…”1

Néhány, mai felfogásra nézve különös történetet emelnék ki. Miután kihalt a még két Sárospatakról jött professzor, Pápáról hívták meg professzornak Kövesdi Jánost. De aztán annyira lecsökkentették a járandóságát, hogy végül maga is beadta a lemondását, csak úgy tudott megélni, de végül is fél fizetésért is újra professzorságot vállalt. Háromszor nősült, mert első két feleségét eltemette. Harmadik házassága 1748-ban történt, amikor is feleségül vette néhai tekintetes Halmágyi Mihály fiscalis procurator (kincstári ügyvéd) uram testvéröccsének, néhai Halmágyi József, hajdan marosvásárhelyi tanácsbeli embernek 18 esztendős hajadon árva leányát, Aniskát.

A deákság ellene volt a házasságnak, nevetségesnek találták, hogy egy körülbelül 60 éves tanáruk egy 18 éves fiatal leánykát vegyen nőül. Tiltakoztak ellene, és végül a professzoruk ellen fordultak. Akkoriban a református kollégiumoknak sajátos önkormányzatuk volt, igazi autonómiájuk, és még a professzorok dologi költségeit is a szenior (a választott diákvezér) fizette ki. Mai felfogással olvasva nevetségesnek tűnhet, hogy a diákság beleszól a professzor magánéletébe, pedig mennyire komoly dolog a példamutatás. Akkoriban tudták, amit mára a modern jog elfelejtett, hogy egy főiskolai tanár minimum három dologgal tanít: a tudásával, a példamutatásával (magánéletével) és a szakmai tevékenységével. Mára már csak az elsőt veszik figyelembe, vagy tán azt sem…

Szóval Kövesdi uramat a professzorságtól a deákság el is tiltatta, szórakozzon és éljen csak vígan szép fiatal feleségével, de ne ingerelje ezzel a tanulóifjúságot. Hiába mosolygunk ezen, nem is hülyeség. Ma világrengető dolog lenne, ha a főiskola vagy egyetem vezetősége beleszólna a tanárai magánéletébe. Pedig azzal többet nevel a tanár, mint a tudásával.

Aztán Kövesdi János Teleki Sándor főgondnoknál csak visszasírta magát a professzorságba, és mint professzor hunyt el. Koncz József így fejezi be Kövesdiről írt fejezetét:

„Negyven évig tartott pályáján több, nagyobb s nemesebb emléket emelhetett s hagyhatott volna maga után, ha mint különben is papi ember, a szellemieket és erkölcsieket elébe teszi az anyagiak és érzékieknek. 1759. december 30-án fejezte be számára nézve elég hosszú, eredményekre igen kurta életét. Temetése 1760. január 1-én volt, két predikációval.”2

Végre a helyére választották meg Kovásznai Tóth Sándort, 1761-ben, aki már igazi tudós, polihisztor alkat volt, a nevét beírta a magyar irodalomtörténetbe is, és az első igazán hírneves professzora a marosvásárhelyi református kollégiumnak. Ráadásul vérbeli erdélyi ember volt, a marosvásárhelyi kollégium saját neveltje, és amint neve is mutatja, székely származású, kovásznai eredetű. Kőrösi Csoma Sándor szellemi nagyapja, abból a szempontból, hogy Kovásznainak volt a tanítványa és neveltje Nemegyei János, és Nagyenyeden a nyelveket és a nyelvészetet Nemegyei János tanította Kőrösi Csoma Sándornak. Kovásznai Sándor áldásos tevékenységét a következő részben fogjuk bemutatni.

 

1Kovásznai Sándor: Az ész igaz útján. Sajtó alá rendezte: Kocziány László. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1970. pp. 8–9.

2Koncz József: A Marosvásárhelyi Evang. Reform. Kollégium története (1557–1895). Új kiadás: Mentor, Marosvásárhely, 2006, pp. 151–155.