Harmincéves a Népújság

30 = 8636. Minden kisiskolás kapásból cáfolja ezt az egyenlőséget. És mégis igaz. Harminc éve jelent meg a Népújság második sorozatának első lapszáma, és azóta, az előfizetők hűségének köszönhetően, 8636 alkalommal került olvasóink asztalára Maros megye egyetlen folyamatosan megjelenő magyar nyelvű napilapja. Újságírót, szerkesztőt keményen próbára tevő három évtized van mögöttünk. 

Az első diktatúramentes lapszám fejléce fölé közös reményünket szavakba foglalva azt írtuk: SZABADSÁG – DEMOKRÁCIA. És kaptunk helyette csonka szabadságot és önkényesen értelmezett demokráciát. Mert hagytuk magunkat azokban a vissza nem térő órákban elvakítani az új hatalom megszerzéséért folytatott harcban porhintésként használt testvériség jelszavától. Balgák voltunk mi, újságírók, és bűnösen naivak voltak forradalmi hangulatban született vezéreink. Miként is hihettük, hogy egyik napról a másikra, mintegy vezényszóra megváltozik a többségi nemzet viszonyulása a felszámolásra ítéltetett magyar közösséggel szemben? Nem változhatott meg, mert nemcsak a negyven év kommunizmusa, hanem a hetven év nacionalizmusa égette tudatukba, hogy létünk akadály a nagyromán ideál megvalósításában. Jó példa erre a helységnevek használata. Amikor csak tehették, irtották a magyar megnevezéseket. Az 1989. december 22-én reggel megjelent magyar nyelvű lapokban még Tîrgu Mureşként szerepelt Marosvásárhely. Természetesen a következő nap a szabad sajtóban már használhattuk a magyar nevét. De néhány hét múlva a táblamázolók bebizonyították, hogy a szabadságunk korlátozott. Azóta is naponta tapasztaljuk másodrangú létünk el nem fogadható jeleit. Bíróságok kaszálják el nyelvhasználati jogainkat. A magyar nyelvű oktatásárt folytatott harcot újra- és újrakezdjük sziszifuszi konoksággal, amíg végleg el nem fogynak gyerekeink? Vagy múltunkból erőt merítve építjük közösségünket?

Harminc év a 71-ből

A múltról jut eszünkbe, hogy olvasóink közül talán kevesen ismerik lapunk előzményeit. Azt, hogy 71 évvel ezelőtt a Marosvásárhelyen megjelenő Népújság a Székelyföld nagy politikai napilapja volt. „A mai nappal a Székelyföld sajtóéletében jelentős fordulat következik be – írta vezércikkében a lap felelős szerkesztője, Gábosi Tamás 1948. augusztus 12-én. – A Magyar Népi Szövetség két székelyföldi napilapja, a brassói Népújság és a marosvásárhelyi Szabad Szó szerkesztőségeinek közös elhatározásából és a MNSZ központi politikai titkárságának jóváhagyásával augusztus 10-ével a két lap egybeolvad, és ugyancsak ettől a naptól kezdve Népújság címen jelenik meg Marosvásárhelyen.” 

Ez volt az előzmény. Lehet vitatni, hogy harminc évvel ezelőtt, azokban a bizonytalan percekben, amikor még fegyverropogás kísérte a hatalomátvételt, és a központi híradások állambiztonsági terroristákkal riogattak, jó volt-e a névválasztás. Talán igen, mert hűségre kényszerít. Az olvasóinkkal szemben. És Önök támogattak közös erőfeszítésünkben. Az előfizetőink tették lehetővé a kis erdélyi csodát: a független sajtót. Nem vagyunk kiszolgáltatva a politikusok vagy a gazdasági kiskirályok szeszélyeinek. Ugyanakkor beképzeltség lenne azt állítani, hogy nem tévedtünk sokszor. De képesek voltunk, képesek vagyunk korrigálni hibáinkat. 

Rátalálni az összetartó üzenetre

Voltak, akik számonkérték rajtunk, hogy miért vállaljuk fel a Vörös Zászló-s időszakot is. Akik nem éltek azokban az években, talán nem érthetik meg, hogy a diktatúra szorításában miként lehetett a magyar szellemiséget, a magyar nyelvet átmenteni. A kegyelmi időszakok – 1970 körüli lazítás – elmúltával jöttek a fekete évek. Az árammegszakítások bevezetésével már nem csak képletesen. Öt évvel a rendszer bukása előtt egyik napról a másikra megszűnt a magyar nyelvű tévéadás, elnémultak a magyar nyelvű területi rádióadások. Szigorú ellenőrzés alatt, de maradt még a nyomtatott szó. A valóság néha rejtőzködve bukkant elő, ezért megtanultunk a sorok közt írni, olvasni. Bizonyíték erre a Vörös Zászló 1989. december 3-i vezércikke, amelyben ez áll: „…az olvasó ember – mindenkori partnerünk – dolga nem más, mint a tollforgatóé: rátalálni az összetartó üzenetre, amelynek akkor is fel kell törnie, felismerhetővé kell válnia, ha útjában kitérőkre, mellékutakra kényszerül.” Ez a vezércikk szerkesztőségi álláspontként jelent meg alig két héttel a temesvári események kezdete előtt. Ez is a közelmúlt történetéhez tartozik. 

Győzött a NÉP! – írtuk harminc éve a szabadság mámoros perceiben. Bíztunk benne, hogy könnyebb lesz az életünk és könnyebb lesz magyarnak lenni itt, a szülőföldünkön. 

Győzött a NÉP? – tesszük fel mindegyre a kérdést, hátha egyszer a megélt valóság igennel válaszol. Mi megpróbálunk hiteles információkkal és közösségformáló véleményekkel tenni azért, hogy harminc évvel ezelőtti vágyaink teljesüljenek. 

Álló sor: Karácsonyi Zsigmond, Nagy Székely Ildikó, Makkai Melánia, Nagy Melinda, Bodolai Gyöngyi, Madaras Éva, Petres Emília, Horváth Éva, Borbély Ernő, Szer Piroska, Vajda Gyöngyi, Benedek István, Nagy Miklós Kund, Kaáli Nagy Botond és Ajtay László.