Harminc éve történt a rendszerváltás

– beszélgetés Novák Csaba Zoltán történésszel –

– Milyen volt a hangulat 1989 végén Marosvásárhelyen, Maros megyében?

– A nyolcvanas évek második felében Marosvásárhelyen és Maros megyében a kialakult gazdasági és politikai helyzet miatt általános rossz hangulat uralkodott. A megye és a város magyar lakossága a magyarságnak a politikai, gazdasági életből történő fokozatos kiszorulása miatt kétszeresen is elnyomva érezhette magát. A város magyar közösségében általános csüggedés, kiábrándultság, esetenként veszélyérzet volt érzékelhető, és jelentősen fokozódott a (legális vagy illegális) kivándorlási szándék.

– Melyek voltak a forradalom és a rendszerváltás legfontosabb mozzanatai?

– A rendszerváltás heteit, hónapjait négy szakaszra osztom. Az első szakasz a temesvári események kirobbanásától, december 16-tól a diktátor házaspár bukásáig, december 22-ig tartott. Ebben a mozzanatban a lényegi kérdés az, hogy melyek azok a települések, ahol a lakosság a bukás előtt is vállalta az utcai megmozdulásokat. A második szakasz az új hatalmi szerkezet kialakulásának időszaka, a bukás pillanatától január első hetéig tartott. Ebben az időszakban mindenhol megalakultak a Nemzetmegmentési Front helyi szervezetei. A harmadik szakasz február közepéig tartott, amikor a társadalmi nyomás hatására a Front részben megosztotta a hatalmát a közben megalakult politikai pártokkal, és létrejött a Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsa. A negyedik szakasz május 20-ig tartott, az első szabad parlamenti választásokig.

– Marosvásárhely mártírváros, december 22. előtt is utcára vonultak az emberek, hogyan zajlottak az események 21-22-én?

– December 20–21-én több intézményben és vállalatnál is gyűléseket szerveztek, amelyeken a jelenlevők (sokszor nem túl nagy lelkesedéssel) elítélték a temesvári eseményeket. December 21-én délelőtt 11 óra körül az Imatextől a munkások egy része a központ felé indult, később újabb tüntetők csatlakoztak hozzájuk az IRA-tól és a Metalotehnicától. A tüntetők az első titkár lemondását követelték. A karhatalmi szervek néhány embert kiemeltek és elszállítottak, majd könnyfakasztó gránátokkal és vízágyúval próbálták szétoszlatni a tüntetőket. Este kilenc körül eldördültek az első lövések. 1989. december 21-én este hat marosvásárhelyi kapott halálos lövést: a 21 éves Adrian Hidoş, a 25 éves Hegyi Lajos, a 33 éves Pajka Károly, a 30 éves Ilie Muntean, a 33 éves Bodoni Sándor és a 38 éves Tamás Ernő. Másnap, a reggeli órákban folytatódott a tüntetés. Menet közben körvonalazódtak a tüntetők első kérései: Ceauşescu lemondása, a Securitate felszámolása, egyenlő bánásmód minden állampolgárnak, nemzeti hovatartozástól függetlenül, általános sztrájk Ceauşescu bukásáig, szolidaritás Temesvárral. A városközpontban Király Károly, Florian Aurel és több tüntető vezér rövid buzdító beszédet mondott. A Marosvásárhely központjában kialakult feszült patthelyzet Ceauşescu futásának hírére oldódott fel, a helyi a pártvezetők zöme elmenekült. A véleményformálók, vezetők a Kultúrpalotába húzódtak vissza. Onnan beszédet intéztek a téren levő tömeghez, és elkezdődtek az első tárgyalások. A tömeg egy része a Securitate épületéhez vonult, hogy kiszabadítsa a foglyokat. 

– Hogyan zárult le a forradalom első szakasza Marosvásárhelyen?

– A Kultúrpalotában összegyűlt vezetők eldöntötték, hogy létrehozzák az első listákat az újonnan javasolt vezetőkről. Közös megegyezéssel végül Király Károlyt jelölték első számú vezetőnek, helyetteseinek pedig Man Nistort (egykori politikai fogoly) és a tüntető csoportok élén tevékenykedő Sorin Moldovant (a vegyipari kombinát munkása). Az új szerv képviselői közölték Bukaresttel, hogy Marosvásárhelyen minden rendben van, stabil a helyzet. Ugyanazon az estén megszervezték az üzletek, intézmények védelmét is, amelyet trikolóros karszalagos forradalmárok láttak el. Az új megyei vezetőség összeállításánál a jelenlevők már az első órákban figyelembe vették a térség és a város etnikai szerkezetét. Így – más, magyarok által is lakott erdélyi nagyvárosokkal (Nagyvárad, Kolozsvár, Szatmárnémeti) ellentétben – Marosvásárhelyen többnyire a megyei nemzetiségi arányoknak megfelelően voltak jelen magyarok az új vezetőségben, és a megye élén is egy magyar nemzetiségű vezető állt. Abban, hogy ez így alakult, szerepet játszott az a tény is, hogy a gyárakból nagy számban voltak jelen az utcákon, a tüntetéseken a magyar munkások. A Maros megye élére álló új hatalmi szerv képviselői azonnal, feltételek nélkül elfogadták a Ion Iliescu köré csoportosuló új román vezetést. Az újonnan alakult megyei vezetőség még aznap este találkozott a hadsereg, a rendőrség és a Securitate képviselőivel, hogy tisztázzák a kialakult helyzetet. Másnap délután megalakult a Nemzetmegmentési Front Maros Megyei Ideiglenes Tanácsa. 

– Marosvásárhelyen hatan életüket veszítették és többtucatnyian megsebesültek. Volt-e felelősségre vonás a sortüzek miatt?

– A december 21-i marosvásárhelyi történésekről, akárcsak országos szinten, hivatalos jelentés készült, amely az eldördülő sortűz ellenére felmentette a hadsereg vezetőségét. A katonai ügyészség meglátása szerint a karhatalmi szervek törvényszerűen jártak el, elsődleges szándékuk a tüntetők szétoszlatása volt, a karhatalmi szervek vezetői nem adtak külön tűzparancsot. A halálos áldozatokat követelő sortüzekre a helyzet okozta zűrzavarban került sor. Tényleges elszámoltatásra nem került sor. Sőt, ma már tudjuk azt is, hogy az új hatalmi szervek segítettek rendezni az egykori pártvezetők, aktivisták, belügyis munkatársak helyzetét. 

– A forradalmi lelkesedést viszonylag hamar lehűtötték az átmenet probémái, melyek voltak ezek?

– Január első napjaiban nyilvánvalóvá vált, hogy a romániai rendszerváltás távolról sem lesz zökkenőmentes, az előző rendszer öröksége sokkal súlyosabb, mint azt gondolták volna az emberek. Megjelentek a politikai pártok, kisebbségi szervezetek, amelyekkel a Nemzetmegmentési Front nem szeretett volna osztozkodni. A társadalom várta a válaszokat arra vonatkozóan, hogy kik lőttek a tömegbe, kik voltak a terroristák, mi lesz a sorsa az egykori erőszakszervezeteknek, lesz-e felelősségre vonás, elszámoltatás. Az ország gazdasága romokban hevert, az ellátás akadozott, az ipari üzemek 50-60%-on teljesítettek. Vidéken társadalmi problémaként jelentkezett a romakérdés, a feloszlott, leállt termelőszövetkezetek vagyonának széthordása, szétosztása vagy eltulajdonítása. Iliescu kénytelen volt belátni, hogy az általa vezetett szervezet az egykori pártapparátus, bürokrácia nélkül nem tarthatja meg a hatalmat. A hadsereg ugyan átállt 22-én a tüntetők oldalára, de a korábbi vérengzésekért nem vontak felelősségre katonai vezetőket. Az etnikailag vegyes, főleg a magyarlakta vidékeken az etnikai konfliktus jelei is megmutatkoztak.

– Marosvásárhely különösen érzékeny terepnek számított

– Marosvásárhely az etnikai kérdés egyik központi helyszíne lett. A város enyhén magyar többségű volt (kb. 54%), de a társadalmi pozíciókat nézve a magyarság mélyen alulreprezentált helyzetben volt. A nyolcvanas években a magyar elit többségét kiszorították a fontosabb vezetői tisztségekből. A város magyar lakossága körében hamar beindult az önszerveződés folyamata: megalakult az RMDSZ, ifjúsági, kulturális, társadalmi szervezetek alakultak, és a magyarság kérte leépített intézményrendszerének újjászervezését. A román fél tartott a korábban megszerzett előnyös pozíciók elvesztésétől, ezért a magyarok követeléseit többnyire eltúlzott, etnikai színezetben tálalta egyrészt Bukarestnek, másrészt a helyi román társadalomnak. Ez kölcsönös bizalmatlanság kialakulásához vezetett, amely aztán márciusban etnikai konfliktussá alakult.

– A felmérések azt mutatják, hogy az ország lakosságának jelentős része szkeptikus a rendszerváltás utáni időkre vonatkozóan. Hogyan látja az elmúlt 30 évet?

– Az emberek hamar megszokják az ún. normalitást, és a kollektív emlékezet már nem törekszik mérlegelni, összehasonlítani. Ha pl. mérlegre tesszük azt, hogy az erdélyi magyarság milyen oktatási, kulturális intézményekkel rendelkezett 1989-ben, milyen perspektívái voltak, és hogy milyen lehetőségekkel bír ma, egyértelmű a válasz. A diktatúrának a nyolcvanas években megvoltak az eszközei arra, hogy a magyarokat a németek, a zsidók sorsára juttassa, asszimilálja vagy kivándorlásra késztesse, kényszerítse. Szerintem ez csak idő kérdése lett volna. Mindez nem jelenti azt, hogy minden az elvárásaink szerint alakult, és hogy ne lenne még bőven munka, sem azt, hogy a rendszerváltás nem eredményezett volna újabb kihívásokat, de az esélyt megkaptuk egy szabadabb életre, és rajtunk is múlik, hogy mit kezdünk vele.