Amálka néni olyan volt, mint egy napfénybe öltözött, kedves földönkívüli a fáradtszürke tömbházlakók között. Nemrég került be a négyemeletes betonfészek közösségébe, de már mindenkivel barátkozott.
– Jól vagyunk, jól vagyunk? – kérdezgette a szomszédokat, ha déli „postaládamustrájára” indulva valamelyik elrobogott mellette az egyik lépcsőfordulóban. Olyankor udvariasan összehúzta magát, úgy engedte előre a sietőt. Ha kérdésére választ kapott, derűsen jegyezte meg: – Csak egészség legyen, a többi telik magától.
Akivel naponta többször is összetalálkozott, azt egy másik gondolattal is megajándékozta: – Látszik, hogy nem tartozunk egymásnak semmivel, csak tisztelettel, becsülettel.
Jó időben az újsággal a kezében kiült a tömbház előtti padra, de nem kezdett neki az olvasásnak – legalábbis én sosem láttam lapozgatni vagy elmélyülni egyik-másik cikkben –, helyette a sétányt figyelte, hogy jön-e hazafele valaki, akit a maga mellé tett kaputelefonos kulccsal szolgálatkészen beengedhet. Különös örömét lelte ezekben az apró interakciókban, mintha csak a regénybeli kis herceg idős – ráadásul női – változata lett volna ez a gyermeki tekintetű, fehér hajú jövevény. A lakókat parányi garzonjából is készségesen bebocsátotta. – Ki? – kérdezte izgatottan, ha valaki nála csengetett, aztán már nyomta is a bejárati ajtót nyitó gombot a falra szerelt készüléken.
Hetente többször hozzá is jött valaki. A magas, sovány, középkorú férfi rendszerint tömött bevásárlószatyrokkal érkezett.
– Nem szeretem, ha édesanyám egyedül járja az üzleteket – magyarázta egyik délután, amikor alkalmunk volt szót váltani a lépcsőházban. – Korábban a város másik végében lakott, azon a környéken mindenki ismerte, és ha eltévedt, volt, aki útba igazítsa. De itt más a helyzet.
Furcsálltam az irányvesztésről hallottakat, de nem volt merszem feszegetni a témát. Beszélgetőtársam azonban mintha kifejezetten vágyott volna arra, hogy valakivel megossza az aggodalmát.
– Anyukámat tavaly télen kirabolták valami elvetemült trógerek, úgy látta, tízévesek sem voltak, de arra volt eszük, hogy kikapják a kezéből a csomagját, és elfussanak vele. Még szerencse, hogy nem bántották. A rendőrség ilyenkor persze tehetetlen, mert kiskorúakról van szó. Pedig a gyermeki ártatlanság olyan messze van tőlük, mint Makó Jeruzsálemtől. Az eset után édesanyám hónapokig nem tért magához az ijedtségtől, és kérte, hogy költöztessem el a negyedből, ahol addig lakott. Pedig ott élte le a fél életét édesapámmal, nyugodjék csendesen. Nem akartam eladni azt a lakást, úgyhogy kiadtam két egyetemistának, anyukámnak pedig kerestem egy másik albérletet, jó messzire a korábbi életterétől. A történtek óta azonban eléggé megváltozott, gyakran mondogatja, hogy úgy érzi, követik, amikor reggelente megjárja magát a környéken. Félek, hogy ezek a kényszerképzetek egyre inkább eluralkodnak rajta.
Enyhén szólva megleptek a hallottak, egy percig sem gondoltam volna, hogy ez a napmeleget árasztó idős asszony ilyen láthatatlan terheket cipel magával. De egyszer, amikor egy délután megállított a lépcsőházban, meggyőződhettem arról, hogy a fia nem túlzott. A fölötte lakó szomszédra kezdett panaszkodni, aki valami furcsa, zúgó szerkezetet szerelt be az egyik szobájába, olyat, amitől ő nem tud aludni, annyira hangos. Kérdezte, hogy engem nem zavar-e az a valami, tudok-e tőle éjjel pihenni. Felvilágosítottam, hogy én már évek óta nem lakom ebben a tömbházban, csak gyakran járok vissza egy gyerekkori barátnőmhöz.
– De azért meghallgatja? – nézett rám reménykedőn az idős asszony. Ezt a kérést nem lehetett elutasítani. Beléptem utána a pedáns, levendulaillatú garzonba, ahol apró csipketerítőkön kis fehér nippek pihentek. Fürgén terelt a vélt zajforrás felé. Jó pár percet eltöltöttünk ott, füleltünk, várakoztunk, de én semmit sem hallottam, és ezt be is vallottam vendéglátómnak. Látszott, hogy nem sikerült őt meggyőznöm, de azért rám mosolygott, és almával kínált.
– A fiam hozta a napokban a piacról, finom, édes. Csak mindig túl sokat vesz, pedig én annyit eszem, mint egy madár. Vigyázni kell a vonalakra – kacagott fel Amálka néni. – Még jöjjön be hozzám, ha erre jár – kérte, amikor kikísért. Nem csukta be rögtön maga után az ajtót, pár percet még elálldogált a lépcsőházban, mint aki titkon azt reméli, látogatója még visszatér egy kis időre.
