2024. november 22., Friday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Hálás téma

A múlt héten a borbélyok tarifaemeléséről morfondíroztam, mondván, hogy csak azok járnak oda, akiknek telik rá. Értsd: akiknek van rá pénzük és idejük (meg hajuk). A mai téma nem a haj, hanem a pénz. Mindenki tud róla néhány közhelyet, viccet, anekdotát, állatmesét… A filozófia egyik ágának képviselői (ki az ördög győzi észben tartani a sok eszmét és tanítást az ógörög iskoláktól a mai fantasztákig) azt tanácsolják: ne beszéljünk arról, ami nincs. Karinthy Frigyes sem volt mindig bőviben a pénznek, állítólag nem tudott vigyázni rá; annyi bizonyos, hogy valamely facsaratos szófejtése szerint a pénz szó a nincsből alakult ki az idők folyamán. 

Bustya Dezső tiszteletes úr könyvében olvastam ezt a mondatot: „két rossz dologtól mentett meg az Úr: a szegénységtől és a gazdagságtól”, s ezt én is elmondhatom magamról. Széchenyi István grófnak volt amit a tejbe aprítania, de szellemi hagyatékából csak a nemzetet pallérozni szándékozó eszméi maradtak fönn, plusz egy aranymondás: „az idő értékesebb a pénznél, ha a vagyonod elszállt, esélyed van újra meggazdagodni, de az elvesztegetett időt már nem tudod visszaszerezni”. 

Nagyapám tanácsát Édesanyám továbbította a gyermekeinek: „Ne kérj kölcsön! Ha nem tudsz kijönni a havi fizetésedből, akkor a kölcsön törlesztése olyan pluszterhet ró rád, amiből nem tudsz kilábalni. Élj beosztással, ne költs fölösleges dolgokra.” Ugyanez magasabb szinten is érvényes. 1990 előtt az Albán Népköztársaság alkotmánya tiltotta a külföldi kölcsönök felvételét, ennek megfelelően alakult a nép életszínvonala is. Náluk szigorúbb ’pénzügyi erkölcsök’ uralkodtak, mint nálunk. Ceau elvtárs idejében – aki a ’nemzet jólétét’ nem a lehetőségekhez, hanem a saját, felhőjáró álmaihoz mérte – nagy kölcsönöket vett föl az államkincstár, de csak addig tartott a jólét, amíg elherdálták a pénzt, utána következett a feketeleves: jegyrendszer, energiaspórlás stb. 

Túl gyenge vagyok fináncügyekben – ráadásul nem is értem az egész vircsaftot, amibe csöppentünk –, ezért nem tudom megmagyarázni: honnan ömlik a pénz? Nem csordogál, hanem zúdul. Néhány dolognak elcsíptem a lényegét, de ezek csak Mörfi kisded poénjai, amelyek távol állnak a lényegtől és az igazságtól. Íme, A naivság határai című (30 éve írt!) cikkentyű néhány mondata: „Két fitying ára kristálycukorból vattacukrot lehet gyártani, és el lehet adni húsz fityingért. Következtetés: az emberi naivság (akár a butaság) határtalan. S mint a példa igazolja: remekül meg lehet élni belőle. Sőt, a más naivsága által kormányra lehet jutni, és országot lehet vezetni. Megfelelő mennyiségű vattacukor kell hozzá, és megfelelő mennyiségű naiv választópolgár.” (Média, 1994. 35. sz.) 

A szocializmusban születtem és nőttem föl, nekünk még azt tanították, hogy a pénz a munkáért járó fizetség. Ámde: Tamás Gáspár Miklós (TGM) – filozófus és mindentudó – a maga idején elmondta, hogy „A szocializmus (mint történelmi és eszmei hatalom) immáron történelem. Elmúlt. A tőkés rendszer meghaladásáról gyakorlatilag minden jelentősebb áramlat, irányzat, politikai erő lemondott.” – Azaz: véget ért és soha vissza nem tér a „8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás” korszaka. „Receptje nincs – az egész világon senkinek sincs a rendszeren belül – az alapproblémára, amely nem más, mint a termelőmunkának (mint centrális értékteremtőnek) az összezsugorodása a technikai fejlődés következtében, amely miatt a munkanélküliség, az eltartottság, az improduktivitás a túlnyomó többség létformája lett mindenütt. Erre »munkahelyteremtő« retorikával válaszolni szemfényvesztés. A nyomorszint fölött bérezett munkahelyek szaporítására nincs, nem is lehet kilátás sehol a világon.” (Élet és Irodalom, 2010. dec. 23.) 

Manapság nincs Imatex, Metalotehnica stb., viszont olyan autóözön zúdult a városra, amely a TGM által megfogalmazott „improduktivitást” illusztrálja. Bejött a régi közhely ’igazsága’: „pénz csak pénzből lesz, nem munkából”. Az augusztus-szeptemberi kínálatból jegyeztem le (X üzletlánc polcairól): perui áfonya, chilei sült paprika (savanyúság, üvegben), hollandiai kelbimbó, olasz laska, spanyolországi sonka, lengyelországi tej, írországi vaj, norvég lazac. Megkapó bőség. S az sem igaz (amivel 1969-ben ámítottak), hogy mindezek a finomságok csak ott állnak a polcon, mert a prolinak nincs rá pénze, hogy megvegye. Nem, kérem tisztelettel: a boltban állandó sorállás van a pénztáraknál. Megnyugtattam magam: nem tudom, kik, hol és hogyan intézik, de a rendszer működik. Én, a társadalom ’eltartottja’ (= nyugger) dúskálhatok a jóban, egy a gondom: ne essek túlzásba (ez nyilván a magam érdeke, a reklámok ennek az ellenkezőjét harsogják).

A mértéktartást otthonról hoztam – illesse érte tisztelet és hála a szüleimet –, ezért van az, hogy gyakran szó(noko)lok a mindennapokban tapasztalható túlzások ellen. Mert tudom azt, hogy a bőségnek (értelmetlen és káros) pazarlás a vége. A lassabban és megfontoltabban haladó őseink jól ismerték az ehhez kapcsolódó törvényszerűséget, az újtordai ref. temlom homlokzatára is fölvésték hajdan; a Székelyföldet bebarangoló Orbán Balázs leírása szerint így hangzik a Rota Transylvaniae című bölcsesség: „A béke szüli a jólétet, / a jólét a bőséget, / a bőség a gőgösséget, / a gőgösség a megvetést, / a megvetés a háborút, / a háború a szegénységet, / a szegénység az alázatot, / az alázatosság a békét.” – Majd elölről megint…


Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató