A halálréten

Letértünk az aszfaltos útról, majd a fák között egy ösvényen egy tisztás melletti gúlaszerű építményhez értünk. 

– Nem költői túlzás, hogy ezen a helyen minden sziklához vér tapad – állapítja meg a helyszínen Rózsafi János. – Az 1915. november 10-e és december 2-a közötti 4. isonzói csatában teret nyertek az olaszok, és óriási erőfeszítést tettek, hogy elfoglalják  a 197-es magaslatot, a templomdombot, amely az osztrák-magyar hadsereg kezében volt. Azt hitték, hogy a templom tornyában megfigyelőállást létesítettek a magyarok. A haditerv szerint a magaslat elfoglalásával tűz alá veszik a falut, elfoglalják és a Monte san Michelén harcolók hátába kerülnek. 

Ma dús növényzet takarja az egykori állásokat, de 100 évvel ezelőtt a lakosság nagy része kecsketenyésztéssel foglalkozott, és az állatok mindent lelegeltek, így csak fű és a csupasz fehér karsztsziklák uralták a tájat. A magyar fővonalhoz négy felvezető árok is tartozott, amelyeken a másodvonalban levő 15-15 katonának menedéket nyújtó kavernákból lehetett kijutni. Ahhoz, hogy erősítsék állásaikat, át kellett jutniuk a mezőn, azonban az olaszok felől négy géppuska fedezte a rétet. Valahányszor magyar katona megpróbált bajtársaihoz jutni, a kivezényelt csoportot megtizedelték az olaszok. A történész szerint ma sem lehet tudni, hogy hány halálos áldozata volt ezeknek a „váltásoknak”. 1916. június végére az olaszok 28 méteren U alakban építették ki állásaikat, közéjük kerültek a magyarok, helyenként alig  ötméternyi – drót és műszaki akadályokkal ellátott – terület választotta el egymástól a szemben álló katonák lövészárkait. Többszöri próbálkozás és kézitusa után nem sikerült a magyaroknak elfoglalniuk az olasz állásokat, mi több, június 28-án az olaszok jutnak be a magyarok árkaiba, így kritikussá válik a helyzet, és július 4-én Sipos Gyula alezredes a székesfehérvári gyalog-ezred parancsnoka úgy dönt, hogy öt palackkal gáztámadást hajt végre. Az olaszok azonban felkészültek erre, fát gyűjtöttek össze állásaikba, alágyújtottak, és a meleg levegő felvitte a gázt. Ennek következtében egyszerre 30-an is életüket vesztik, de ezt követően egyik irányba sem történt elmozdulás. A nyugati fronton többet nem használnak gázfegyvert. 

 

„Alig ecsetelhető munkát és gondot okozott az ezzel szembeni védekezés. A sziklák, kövek közé temetni nem lehetett; de különben is minden erre rendelkezésre álló erőt igénybe vett a saját halottaink hátrahozása és azoknak a mögöttes községek vagy arcvonal mögötti dolinába való eltemetése. Az ellenséges hulláktól úgy kellett állásainkat megszabadítani, hogy azokat ott, ahol a hegyoldal az ellenség felé meredeken lejtett, minél távolabb tőlünk valósággal legurították embereink! Külön, ismételten elrendelem, hogy hullákat, sebesülteket elszállító ellenségre embereink ne lőjenek. Másik veszedelem volt a felhőszámra elszaporodott nagy kék légy. Ezek a forróságban alig pár óra alatt élvezhetetlenné vált és kiöntött feketekávé helyét lepték el, s szaporodtak azon hihetetlen mennyiségben. Később a hullákat is ellepték a legyek úgy, hogy embereink jó részének idegzete felmondta a szolgálatot: nem tudtak enni, sokat szenvedtek a hányási ingertől.” (Vitéz Sipos Gyula ny. á. tábornok, volt ezredparancsnok visszaemlékezése – megjelent a nagyhaboru.blog.hu oldalon)

 

Ezen a helyen történt szintén az az epizód, amely a legjobban illusztrálja azt, hogy milyen helyzetben is voltak a katonák a lövészárkok mindkét oldalán – mondja közben a történész. Miközben javában dúlt a 6. isonzói csata (1916. augusztus 6-a és 17-e között), 14-én este elcsendesedtek a fegyverek, és a magyar katonák meghallották, hogy az olaszok az O sole mio című, világszerte ismert dalt énekelték, amit a magyar katonák megtapsoltak. Erre, hogy „ne maradjanak alul”, a parancsnokságról az első vonalba hívták az ezred cigányzenészét, aki hegedűn eljátszotta és a katonák elénekelték a Csak egy kislány van a világon című dalt, amit az olaszok szintén tapssal jutalmaztak. Mindezek ellenére másnap egymásnak estek és folytatták az öldöklést. 

A halálréttől nem messze állt egy szederfa, amely bekerült a történelembe. Míg a bombázások és a lövések gyakorlatilag mindent kipusztítottak, csupán egy szederfa maradt meg – a történészek szerint – egyrészt azért, mert ez kimagaslott a dombtetőn, és jó viszonyítási pont volt mindkét tüzérség számára. Életerejének köszönhetően az itt harcoló 46-os szegedi gyalogezred jelképévé vált. 

 

„Az egész Doberdó-fennsíkon uralkodó hófehérre borotvált sziklahegyen […] San Martinó romjain, a Templomdombon, a Monte San Michelén egyetlen egy élő lény se mozdul, egyetlen élő növény, fűszál, fa sem látszik. Sőt, hogy valaha volt itt növényzet, azt is a Templomdombon álló élettelen csonka fatörzs tanúsítja, amely mint egy fenyegető felkiáltójel sötétlik béna, de még mindig talpon álló törzsével a gránátzápor által letarolt terepen. Mintegy tanújaként annak, a már ezen a részen egy év óta dühöngő borzasztó küzdelemnek, hol annyi ezer és ezer ember pusztult el látszólag ezekért a kopár kövekért, de végeredményében a hazájáért harcolva.” (Részlet Kókay László naplójából – megjelent a nagyhaboru.blog.hu oldalon) 

 

A fát a hadtestparancsnokság kezdeményezésére 1916. június 12-én kivágták, a segeti háttértáborba került, ahol július 4-én ünnepélyesen megáldották és búcsúztatták, majd 16-án ugyancsak nagy ünnepség keretében fogadták Szegeden. Jelenleg a Móra Ferenc Múzeumban áll, és tanúsítja az egykori katonák hősiességét. A fa Magyarországra való küldésének 100. évfordulóján a szegediek a helyszínen egy új fát ültettek. A halálréten lekaszált szénából szénakazlak sorakoztak. Miután a csoport megemlékezett a nagyváradiak gúlájánál, elmerészkedem oda, ahol valamikor az olasz állások voltak. A sűrű bozóttól nem lehet haladni. Egy lövészároknak vélhető kőhalmazba botlok, aztán nincs tovább, utamat kerítés állja. A mező közelébe valaki nyaralót épített, udvaráról gondtalan gyerekkacagás hallatszik. 

A doberdói véráldozat hiábavalónak bizonyul, az 1916. augusztus 8-ára virradó hajnalban az olaszok hatalmas tüzértámadásnak vetik alá Görzöt, átkelnek az Isonzón, majd 9-én bevonulnak a városba, elfoglalják a hídfőállást. Veszélybe 

kerülnek a Doberdói-fennsíkon harcoló magyar alakulatok, és ezért 15 hónapnyi keserves küzdelem után éjfélkor kivonják alakulataikat, feladják az állásokat.  

 

„…ma van az utolsó nap, melyen ez az oly keményen és oly sok hős vérrel megvédett fennsík – 15 hónapos dicsőségteli történetével – még a kezemben van. A számtalan sok emléket, szeretettel ápolt sírokat, mindent, mindent, ami hűséget és vitézséget teremtett – át kell engednünk az olaszoknak. Ez borzasztó nekem. Egy azonban mégis megmarad nekünk, amit senki és semmi – még az évszázadok múló idejének szürke pora, maró rozsdája sem – pusztíthat el, hogy a VII. hadtest ezen a világtörténelemben egyedülálló nagy küzdelmet dicsőségesen fejezi be. […] Éjfélkor, midőn minden löveg, minden hadianyag biztonságba volt hozva, parancsomra a gyalogság csak kis utóvédeket hagyva hátra szintén megkezdte a visszavonulást a Vallone mögé. Hajnali 2 órakor minden üldöztetés vagy nyomás nélkül, látszólag észrevétlenül az utóvédek is elhagyták az állást. Reggel 4 órakor az egész Doberdói-fennsík önként át volt engedve az olaszoknak.” (József főherceg visszaemlékezése – megjelent a nagyhaboru.blog.hu oldalon)