A hajó lakói

A házat, ahova virágos udvarok között kanyargó, esténként kutyaugatástól hangos mellékutca vezetett, ötpercnyi séta választotta el a tengertől. Olyan volt, mint egy fényes szigeten várakozó, hatalmas, öreg hajó. Reggelente sirályok ébresztették, déltől alkonyatig azonban csak a kiterített ruhákon hintázó szél járta mindegyre körbe. Esténként egy barna bőrű, ráncos arcú férfi jelent meg a magas tornácon, az egyik nagy, fehér ajtó előtt. Órákon át üldögélt ott hosszú ujjú, kockás ingben, magába mélyedve, de a betérőnek mindig udvarias hangon, szapora fejmozdulatokkal köszönt. Ott-tartózkodásunk harmadik vagy negyedik napján tudtam csak meg róla, hogy török. Erről szállásadónk világosított fel, aki tavaly vásárolta meg a három lakrészből álló épület másik lakását. 

– A bátyámmal közösen vettük, hogy nyugdíjas éveinkre végre kényelemben legyünk. Azelőtt Konstancán éltem egy szűk tömbházlakásban – mesélte a hatvanas éveiben járó, magas, fekete hajú nő. A tengerparti román asszonyok harsányságával beszélt, mégis valami kedves derű bujkált a szavaiban.

– Most trógereskedünk – kacagta el magát mindig, amikor a reggeli bevásárlásból hazatérve, a fehér falak közé szorult hőségben hosszú, szürke szoknyáját halásznadrágra cserélte.

 Akkor sem adott teret a bánatnak, amikor testvére váratlan haláláról beszélt.

– Évek óta küzdött az asztmával és a magas vérnyomással. De ilyesmitől nem megy el egyik napról a másikra az ember. Mit csináljunk, ennek így kellett lennie – jegyezte meg az elmúlást a lét természetes velejárójaként elfogadó nyugalmával. Aztán azt is elmondta, hogy bátyja hirtelen távozása után döntött úgy az unokahúgával, aki szintén velük élt, hogy a négyszobás lakás felét kiadják nyaralóknak. 

– Nemcsak anyagilag éri meg. Az évek során megszoktam, hogy mindig sokan vannak körülöttem, és, bár azt hittem, hogy idős koromra jólesik majd a csend, mégis örülök az új arcoknak. Különösen a gyerekeknek. Talán azért is, mert nekem nincsen. Igaz, az unokahúgomra, aki betegen jött a világra, mindig úgy tekintettem, mint a sajátomra.

A félénk tekintetű, alacsony fiatalasszony ritkán mutatkozott, többnyire csak akkor jött elő a szobájából, amikor a két házikedvenccel, a nagyszoba foteljében trónoló kandúrral és a tenyérnyi, játékos kiskutyával akadt dolga, fürdetni, sétálni vagy éppen oltani vitte az állatokat. Látszott rajta, hogy komolyan veszi a feladatát, testőrként vigyázta a terepet, és mindig figyelmeztette a vendéggyerekeket, hogy ne simogassák a macskát, mert karmolós, és ne hagyják nyitva a szobájuk ajtaját, mert a kutyus besurran, és elkobozza a strandpapucsaikat. Az idősebbik asszony szeretettel beszélt róla, de soha nem nevezte meg a betegségét, és én úgy éreztem, jobb, ha erről nem érdeklődöm. Inkább hagytam, hogy maguktól találjanak meg a témák. Leggyakrabban az elmúlt évtizedek mulatságos és szomorkás történetei villantak fel.

– Gyógyszerészeti egyetemre készültem, végül mégis a tanári pályán kötöttem ki. Nem bántam meg, de mindig ott lebegett előttem a kérdés, hogy mi lett volna, ha... A nyugdíjazásom előtti években aligazgató voltam a konstancai tengerészeti szakközépiskolában. A legnehezebben irányítható korosztályért feleltem, nem is unatkoztam egy napot sem. De soha nem a gyerekekkel, sokkal inkább a szüleikkel akadtak gondjaim. Egy alkalommal az egyik diáklány egy áttetsző topban és parányi rövidnadrágban jött iskolába. Értésére adtam, hogy így nem maradhat, és hazaküldtem, hogy öltözzön át. Nemsokára vissza is jött, ugyanabban a „szerelésben”, a szülei társaságában. Az anyja azonnal elkezdett kiabálni, hogy hogy merészeltem hazaküldeni a lányát. Hiába magyaráztam, hogy az ő érdekében tettem, mert ebben az iskolában a diákok 90 százaléka fiú, és az ilyen kihívó megjelenés nem kívánt történésekhez vezethet, a „kedves” hölgy nem engedett a maga igazából, sőt, minduntalan böködte a könyökével a férjét, hogy ő is támadjon rám. Végül a családfő vetett véget a patáliának. Elüvöltötte magát, hogy na, most aztán elég legyen, aztán hazavezényelte a famíliát. Kisvártatva a lány újra megjelent, ezúttal tisztességesen felöltözve.

Később arról mesélt, amikor az osztályát kirándulni vitte Bukarestbe. 

– A múzeumlátogatáshoz csak egy-kettőnek volt kedve, a többség azért rimánkodott, hogy nézzünk be egy bevásárlóközpontba. Ismertem a szülők anyagi helyzetét, tudtam, hogy már az is nagy erőfeszítésükbe került, hogy elengedjék őket a kirándulásra, éppen ezért próbáltam jobb belátásra bírni a társaságot. Végül mégis feladtam a harcot, és a múzeumból a nagyáruház felé vettük az irányt. Ott aztán szabadjára engedtem őket, és letepeledtem ebédelni a kolléganőmmel. De alig telt el pár perc, máris felsorakozott körülöttünk az egész csapat, és sorolták, hogy kinek milyen kívánsága lenne, csak nincs rá pénz. Háromszáz lejes trikókat és hasonló árú 

„apróságokat” szerettek volna vásárolni. Elmagyaráztam nekik, hogy tulajdonképpen nem is az óhajtott ruhadarabot, hanem a rajta levő feliratot fizetnék meg. Megértették, és a továbbiakban ők kérték, hogy a bevásárlóközpontból képtárakba és más, vizuális élményt kínáló helyekre menjünk.

Vásárhelyi emléke is volt vendéglátónknak, egy alkalommal ugyanis ide, a mi városunkba utazott csapatnyi „gyermekével” tantárgyversenyre.

– Mire megérkeztünk, semmi sem kellett már nekik, csak az ágy – idézte fel a több mint félnapos vonatozást. A tengerparti házban eltöltött hét alatt még sok mindenről beszélgettünk, a kicsi fizetések és a napi kiadások közötti egyenlőtlenségről, a konstancai látnivalókról, az időjárásról... Valami különös, mindenen áthatoló fény áradt mindig házigazdánk szavaiból. Nem tudtam eldönteni, hogy a vendégszobákban rejtőző, könyvtárnyi reneszánsz művészéletből vagy a nagyszobában sorakozó szentképekből töltekeznek-e a szavak, gondolatok. Bár az is meglehet, hogy még magasabbról, a mozdulatlan hajóház fölött születő csipkéből hullnak beléjük nap mint nap a legszebb égi minták.