Hadviselés határokért

A Béke ösvénye nemzetközi projektnek köszönhetően alig pár száz méterre a mai szlovén–olasz határtól újjáépítették az olasz állásokat, ahol szabadtéri múzeum várja a látogatókat.  A helyszínen hihetetlennek tűnik az, hogy a katonáknak milyen helyeken – meredek gerincen, ahol állni is nehéz, hóban, sziklák közé befészkelve – kellett az ellenségre várniuk, harcolniuk, a támadóknak bevenni a magashegyi állásokat. Csak az foghatja fel, aki látja, hogy mindkét harcoló fél részéről milyen erőfeszítést jelenthetett tartani a frontot, vagy elfoglalni az ellenséges állásokat. A caporettói áttöréskor 1917. október 24. és november 19. között nem egy, hanem három hegygerincet vettek be az osztrák–magyar katonák, és jutottak el a síkvidékre. A történelem faramucisága, hogy azért a területért, ahol állunk, a Kolovrát-hegyen, a Júliai-Alpok magaslatain, az első világháborúban két ország, birodalom  – az olaszok, illetve az osztrák–magyar hadsereg kötelékében szolgált sok nemzet – fiai adták életüket, miközben ma a terület egy harmadik félé, a szlovénoké, és alig másfél kilométerre, az erdő mélyén húzódó határon zavartalanul átsétálhatunk.  

A vonaton velünk tartó magyar hagyományőrzők igazi meglepetéssel szolgálnak: harcbemutatót tartanak, ahol a kézitusa és az állóháború „taktikájával” ismertetnek meg. Az egykori állások fölött egy korabeli géppuska „vigyázza” azt a helyet, ahol 100 évvel ezelőtt vér folyt. Mi több, kétszer megszólal az a gyalogsági ágyú is, ami valamikor a Nagy Háborúban szolgált. Megtudtuk, hogy látogatásunkat követően a caporettói áttörés 100. évfordulójának napján több nemzet hagyományőrző alakulatával újrajátszották a csata egyik epizódját, talán azt, ami éppen itt, ezen a magaslaton zajlott. 

– Ma mindez a békés megemlékezés része, amely – immár az Európai Unió tagjaként – lehetővé vált mind a szlovén állam, mind az egykor hadban álló nemzetek számára. De ehhez további konfliktusokkal tűzdelt 100 évnek kellett eltelnie, ugyanis az első világháborút követő párizsi békekötés újabb sebeket tépett fel, illetve alakított ki olyan geopolitikai helyzetet, amely elkerülhetetlenül a második világháború kitöréséhez vezetett, és a mai napig is meghatározza Közép-Kelet-Európa történelmét – magyarázta dr. Négyesi Lajos, miközben autóbuszunk visszafelé tartott goriziai szállásunkra, majd, kiindulva a szlovén–olasz nép tanulságos viszonyából, kifejtette:

Egy évszázaddal a Nagy Háború után sem sikerült pontosan meghatározni, hogy a hadban álló nemzeteknek milyen veszteségeik voltak. A világháborúban hozzávetőlegesen 65 millió embert mozgósítottak,  8,5 millióan a harctéren estek el, 21 millióan megsebesültek, 7,7 millióan kerültek hadifogságba, illetve nyomtalanul eltűntek. Az áldozatok száma a világon meghaladta a 37 milliót. A Trianon előtti Magyarországról a legutóbbi levéltári kutatások szerint 8,3 millió embert mozgósítottak, hősi halált haltak 116.762-en, megsebesültek 367.673-an, eltűnt 41.419 személy, hadifogságba estek 174.427-en, az összveszteség 700.281 fő volt.  

Egy nemzet önmeghatározásában jelentős szerepet játszik a birtokviszony, hogy kié a föld és ki az, aki megdolgozza. Az Isonzó völgyében a dúsgazdag velencei államhoz tartozó földek évszázadokig olasz tulajdonban voltak, míg az ettől keletre levő szláv népcsoportok képezték azt a munkaerőt, amely ezeket megdolgozta. A 18–19. században Európa-szerte megindultak a nemzetállam-mozgalmak. Ezzel egy időben erősödik a szlovén nemzettudat is, ugyanakkor az Olasz Királyságban egyre nagyobb hangsúlyt kap a Risorgimento, Itália újjászerveződésének, egyesítésének gondolata, ennek jegyében tartottak igényt az első világháborút megelőzően Isztriára, Dalmáciára és Dél-Tirolra. Ez a feszültség Olaszország és az Osztrák–Magyar Monarchia között oda vezetett, hogy 1915-ben az olaszok kiléptek a hármas szövetségből, és az antant oldalán léptek be a háborúba, majd ennek következményeként 1918-ban meg is szerezték a területeket. Az olaszok azonban ezt követően nem akartak tudomást venni a szlovén nemzeti tudatról. Nem ismerték el hivatalosan a szlovén nyelvet, elüldözték az iskolákból a szlovén tanárokat, így próbálván háttérbe szorítani a szlovén nemzeti érzést. 1920 után a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságban a szlovénok nemzetalkotóként jelentek meg. Az évek során kialakult a szlovén nemzeti ellenállás, ami helyenként fegyveres konfliktusba torkollt.  1941-ben, amikor Jugoszláviát elfoglalja Olaszország, Németország és a Magyar Királyság, megélénkül a Josip Broz Tito által vezetett baloldali kommunista partizánmozgalom, amely magába szippantja ezt a szlovén nemzeti ellenállást is. 1947-ben kiközösítik a Kominternből Jugoszláviát, ezért másként is fogták fel a baloldaliságot, s amint utólag, a rendszerváltást követően kiderült, a kommunista rezsim sem tudta rendezni a nemzeti kisebbségi ügyeket. A szlovén történelmi tudatba nem épült be az első világháború, hiszen az tulajdonképpen egy imperialista háború volt. Az egyszerű ember szemszögéből az itt harcoló nemzetek fiai (olaszok, németek, osztrákok és magyarok) egyértelműen megszállók voltak. S így történt ez  1941-ben is, amikor mind az olaszok, mind a magyarok a németek pártján megtámadták Jugoszláviát. 1947–1949 között, a „láncos-Tito időszakban” a magyarok a szerbek ellenfeleiként jelentek meg a történelemben. Ezért a szlovénok sokáig nem is foglalkoztak az első világháborús emlékek gondozásával, mi több, volt eset, hogy eltörölték ezek nyomait (a hadisírokon levő katonák nevét). 

1990-ben, amikor megnyíltak a határok, beindult és egyre erősebb lett az  olasz kegyeleti turizmus, mivel azelőtt nem is látogathatták az emlékhelyeket. Az első államközi együttműködésnek köszönhető siker e téren a kobaridi múzeum megnyitása volt, aminek óriási nemzetközi sikere lett. Ma Szlovénia nagyrészt a turizmusból él. Ezt felismerve készült el – immár európai uniós támogatással – a  Béke ösvénye (Pot  miru) tematikus útvonal: egykori osztrák–magyar és olasz harctereken felújítottak védműveket, lőállásokat stb. Napjainkban a különböző megemlékezéseken megjelennek a cseh hagyományőrzők és a románok is, hiszen nagyváradi császári és királyi, a karánsebesi 43. gyalogezred, a temesvári VII. hadtest és a nagyváradi magyar királyi 4. honvéd gyalogezered katonái is harcoltak és estek el a csatatereken. A szlovének, bár most sem érzik saját történelmüknek az isonzói eseményeket, támogatják a kezdeményezést, mert látják, hogy azon országok képviselői, akik egyébként egymással most sincsenek jóban, ha idejönnek, akkor együtt, békésen tudnak emlékezni katonáikra, azokra, akik itt hősi halált haltak. Nem is engedik meg, hogy a helyszínen szimbólumokkal vagy akár a történelmi diskurzusokban valamelyik ország „kisajátítsa” a maga számára a 100 évvel ezelőtt itt történteket.  A megemlékezések a békéről, a kegyeletről kell szóljanak minden katonát illetően, hiszen nekik akkor nem volt választásuk, nem dönthették el, hogy miért és hol harcoljanak, egyszerűen a kötelességüket teljesítették – összegezte az első világháború tanulságait dr. Négyesi Lajos alezredes. 

Ehhez talán hozzátehetnénk, hogy a mindenkori történelemben a nagyhatalmi döntéseket sohasem a kis népek, nemzetek érdekében hozták. A háborúk olyan sebeket ejtenek, amelyek évszázadokra meghatároznak egyéni és közösségi sorsokat. Az elődök ártatlan áldozatára gondolva, a tanulságokat levonva úgy emlékezzünk az első világháborúra, hogy soha ne jussunk el véres konfliktusokig nemzeti ügyeink rendezésében. Járjunk mindig a béke ösvényén!