Ha az otthon melegét messze érezzük
Az egyetemisták élete sose volt könnyűnek mondható. Ki közelről, ki messziről származik. Ki messze menekül, ki a közelben marad a továbbtanulás érdekében. A kérdés csupán az, mit tesz az ember lánya, ha az otthon érzete olyan messze van tőle, hogy szinte alig éri meg hazajárnia? Milyen nehézségekbe ütközik egy határ mellőli lány, ha haza szeretne jutni szeretteihez? Mennyire tudja akadálymentesen és minél költséghatékonyabban meglátogatni családját? A kérdések azért vannak, hogy megválaszoljuk őket.
Havonta egyszer látogatok haza, Szatmárnémeti közel 300 km-re van Marosvásárhelytől. Eleinte többször mentem, volt, hogy kétszer is egy hónapban. Azonban ez megváltozott. Sose volt problémám a beilleszkedéssel, most sem ez volt a nehéz az egyetemi élet megkezdésében. Péntek délután volt, én pedig a buszt vártam, hogy túlessek az úton. Bár szeretek autózni, a buszok olykor meglehetősen elveszik a kedvét az embernek. Az ára mellékes, 240 lej oda-vissza, ha az ember nem taxizik az állomásra. Az idő azonban, az az 5-6 óra, amit az autóbusz megtesz, sokkal rosszabb, mint az összeg, amit fizetünk érte. Ez az első akadály, ha haza szeretnék jutni. Fiatal felnőttek, idős emberek várakoznak velem együtt. Hangosan beszélgetnek, idegeskednek, mikor indulunk már, türelmetlenül dobolnak a lábukkal. Ideges leszek, ahogy idegeskednek. A sofőr nem siet, lassan indul el felvenni az utasokat. A sofőrrel ellentétben mi kapkodva szállunk fel, mint akik attól félnek, hogy lemaradnak. A busz elindul, eleinte csend van. Mindenki kényelmesen elhelyezkedik, van, aki enni kezd. A kisbuszt átjárja az étel szaga, én pedig azon gondolkozom, vajon van-e olyan, aki rosszul van tőle, csak nem szól. Nem telik bele sok idő, az idős hölgyek beszélgetni kezdenek egymással. Családok, unokák, gyerekek. Megannyi történetet mesélnek egymásnak ismeretlenül. Néha elmosolyodom, mikor a nagymamák boldogan mesélik, hogy az unokákhoz mennek vagy a külföldről hazalátogató családtagokhoz. Vajon engem is ennyire izgatottan várnak haza? Összerándul a gyomrom a gondolattól. A távolság az egyik legnehezebben elviselhető akadály még akkor is, ha számos megoldást talál rá az ember. Az ablakon kifelé bámulva nézem a csupasz fákat, a várost, ami hemzseg a tömegtől és az autóktól. Mindenki siet valahova: munkába, óvodába, iskolába, haza, talán edzeni vagy éppen találkozni valakivel. Elgondolkozva nézek ki az ablakon, az idő csak úgy telik eközben. A kisbusz megáll, pihenőt tartunk. Az emberek leszállnak, barátságosan mosolyognak egymásra. Barátságos mosolyuk oka talán az, hogy úgy érzik, itt mindenkit összeköt valami. Továbbmegyünk, a beszélgetés folytatódik. Ismeretlen emberek beszélgetnek egymással, talán jobban, mint az ismerőseikkel. Arra gondolok, vajon megéri-e ez a hosszú és költséges út azért, hogy hazalátogassak.
A kisbusz leparkol, édesanyám pedig mosolyogva, könnyes szemmel várja, hogy leszálljak. Ilyenkor jövök rá, hogy nem számít, milyen messze van a haza, milyen drága vagy milyen nehéz megoldani: mindig megéri.
Uszkai Erika-Patricia
