Hólé

Amálka megigazította a félrebillent kontyot, miután többször is úgy tűnt, hogy nincs a helyén. Nem állt oda, ahogyan szerette volna. Arra gondolt, mi lesz, ha a férje belép, s úgy néz rá, mint egy madárijesztőre. Mindjárt érkeznie kell. Alig várja, hogy láthassa. Hajnal óta fenn van, készülődik, süt-főz, rendet rak, takarít. 

Már százszor letörölte a port mindenről, folyton kinéz az ablakon, de a kedves csak nem jön. Máskor idejében meg szokott jönni. Hosszú az út, az igaz, volt, amikor hetekig odavolt, de általában pontosan jött. És jelzett is előre. Ilyenkor már kávéztak. István csak egyre mesélt, ő meg bámult rá azokkal a nagy, kikerekedett gesztenyeszemeivel. Rajta pihentetve tekintetét valósággal fürdött benne. Valahányszor arcát pásztázta, mindannyiszor a férfiszem tükrében állapodott meg, akár a hajó, ha kikötőbe ér. Belelátott a lélek legkuszább labirintusába, áttetszővé vált számára minden titok, kiismerte magát a férfi bonyolult gondolatai között, megnyugodott mosolyában, mint valami erdei tisztás közepén, amelyen virágok pompáznak, őzgidák ugrálnak a napfényben szárítkozó harmatos fűben, és hajnali szellő legyinti meg az ágra szállt cinkéket. Már a tekintet átölelte, betakarta őt, támaszt nyújtott neki. Érezte a biztonságot. Mint amikor a lazacok elérik az óceánt. Otthon volt benne, révbe ért.

A szakadó hóban alig araszolt a kamion. Negyventonnás rakományát a közeli kisvárosba szállította egy lerakathoz. A hólánccal felszerelt kerekek nem győzték maguk alá gyűrni az egyre szaporodó csapadékot. Megtermett, középkorú, barna sugárember vezette a járművet, víg kedélyű jó barát, gyakorlott sofőr hírében állt. Munkatársai megbecsülték, a vállalat egyik alapemberének számított. Szerelemből vette el feleségét, s nem is bánta. A Jóisten szép családdal áldotta meg. Igaz, hogy vasárnaponként sokszor úton volt, de ha tehette, a templomot sem kerülte el. 

Még egy óra van hazáig – gondolta a sofőr. Valahogy csak átkapaszkodom még ezen a hegyen. Fél szemmel a műszerfal alá becsúsztatott ékszeresdobozkára pislantott. Arany nyaklánc lapult benne, amit felesége szülinapjára hozott. Meglepetésnek szánta. Az asszony szerette a meglepetéseket. Sosem érkezett haza hosszú útról üres kézzel. Mikor a gyermekeknek, mikor a feleségének hozott valami kis ajándékot. Csecsebecséket vagy gondosan becsomagolt értéktárgyakat, a lényeg, hogy mindig sikerült velük örömet szereznie. Most is gondolt rájuk, mialatt átpakolták a rakományt, és pihenőidejében a városban is szétnézett. Nem is indult volna vissza anélkül, hogy vásárolt volna nekik valamit. Fűtötte a vágy, hajtotta valami bensőséges, szenvedélyes szeretet, mindig figyelve: kinek mire van szüksége. 

Egyre emelkedő kaptatók, kanyargós szerpentinek sokasodtak előtte, de még napvilág volt. Az autó lassan, de egyenletesen kapaszkodott felfelé. 

István bekapcsolta a rádiót, régi, vele egyidős, retró slágereket keresett. A kereső meg is akadt egynél, ami teljesen hatása alá kerítette. Bevillant egész gyermekkora, de főleg ifjúsága, amikor kettesben táncoltak erre a számra. Félhomályban, a testek egymáshoz simulva, szemüket behunyva élték át önfeledten az élményt, az érzést: be jó, hogy vagy, micsoda boldogság megtalálni az igazit. Aztán sétáltak egyet az éjszakában. Szerelmes telihold vigyázta lépéseiket s vetett árnyékot mögéjük, ők meg tervezték a közös jövőt. Templomi esküvő, három gyerek, s építünk egy szép falusi faházat, nem messze a várostól. Immár harminc éve ennek. A rádióban épp híreket mondtak: a palesztin elnök nem akar találkozni izraeli kollégájával; Brüsszelben nem jutottak nyugvópontra az uniós tárgyalások; egy orosz utasszállító kényszerleszállást hajtott végre Mianmarban; brit tudósok kísérletet végeztek majmokon az Alzheimerért felelős gének felkutatására; a Real kikapott otthonában házi vetélytársától, a katalánok kemény öt-nullára büntették a hazaiak alvó védelmét. Időjárás: nyugaton felszakadozik a felhőzet, de a márciusi tél még tartogat meglepetéseket a keleti országrészben, helyenként ködszitálás, csúszós utak, vezessenek óvatosan...

Hirtelen éles csattanást hallott, majd egyre erősödő tompa robaj remegtette meg az egész vezetőfülkét. Keze még jobban belekapaszkodott a kormányba, de úgy érezte, a kamion irányíthatatlanná válik. Mintha zuhanna. A teherkocsi ekkor már megpördült az ütközéstől, és fékevesztett tempóban sodródott lefelé a lejtőn. Csak annyit tudott még kipréselni a száján: Én Istenem, segíts meg! Ekkorra már fordult is oldalra az autó, és nekicsapódott egy fenyőnek.

István vakító fényre ébredt. Körülötte sugdolózó fehér köpenyes, maszkos emberek sürgölődtek. Egyikük megjegyezte:  – Figyeljen, doktor úr, megmozdult a szemhéja...

Aztán újra álomba merült. Játszadozó gyermekeket látott, amint feléje szaladnak: 

– Apúú! Megcsináltam a házit! 

– Apu, mikor jössz hazaaa? 

– Apúú, képzeld, Manci azt írta fel a táblára, hogy szeret...

Amikor magához tért, fehér falakat látott. Feje feltámasztva, nyaka gipszben, lába bepólyálva, mindkét karjából műanyag csövek, gumivezetékek lógtak ki. A nővér a képernyőt bámulta, mennyire egyenletes a szívverés.

Az asszonyka az esti hírekből tudta meg, hogy a kamionsofőr, aki balesetet szenvedett, valójában az ő férje. A kisteherautó úgy csúszott meg a kanyarban, a csúszós úton, hogy a kamiont kibillentette egyensúlyából, ami nemcsak felborult, de a hegyoldalon be is csúszott, amíg egy fa meg nem állította. A mentősök órákig próbálkoztak, amíg a 

ronccsá vált kamionfülkéből a még életjeleket mutató sebesült sofőrt elszállíthatták. Nyak- és csigolyatörés, belső vérzés. A gyors műtéti beavatkozás után hetekig tartották az intenzív osztályon. Utána is hosszú, alapos megfigyelést helyeztek kilátásba, számtalan vizsgálatnak vetették alá, évekig tartó lábadozásra van szüksége.

Amálka rendületlenül járta a kórházat, beszélt az orvosokkal, intézkedett, amit lehetett, de leginkább azzal törődött, hogy a gyermekek biztonságban legyenek, s hogy férje mindent megkapjon, ami ilyenkor szükséges.

Már tavaszodott. Kertjükben kipattantak a fák rügyei. Itt-ott hófoltok tarkították a báránylábas gyümölcsös alját. A kikerics lilán hajbókolt a szélben, távoli harangzúgás gyűjtötte össze a nagyböjti lelkigyakorlatra készűlő falusiakat.

Virágvasárnap volt. A Lécfalván átrobogó sebes patakra most nem lehetett ráismerni. Megduzzadt, haragos hullámai habot vertek a felszínen, néhol, szűkebb fordulóknál a medréből is kilépve a megáradt patak bőszen nyaldosta a kapualjakat. 

Volt ugyan ereje a napnak, de az árnyékos szellő kellemetlenül arcon csapta a kerekes székben lábadozó Istvánt. Levegőzött az udvaron, így volt ideje szemügyre venni a bokrok alatt kibújó hóvirágot, ibolyát, sőt a kardvirág hagymái is nyújtogatták lándzsájukat a frissen olvadt hó alól. Ahogy bal kezével sirülőre fogta az egyik kereket, arra lett figyelmes, hogy a kapu alatti résnyi helyen többrendbéli hullámzással hömpölyög be a csatakos ár. Barnás taraján bizony sok apró ágat, papírt, hulladékot is bedobva az udvarra. Közelebb hajolt, és nem hitt a szemének.

Egy ékszeresdoboz villant ki a vízből. Féloldalt lehajolt utána, fölemelte, a nap felé tartotta, majd kinyitotta.

Az aranymedál, az Amálkáé! – döbbent meg. 

Patakzó könnyeit magába szívta a hólé áztatta anyaföld.

Sebestyén Péter