A Grand Canyontól Washingtonig: Bernády György amerikai tapasztalatai

A marosvásárhelyiek körében többnyire köztudott tény, hogy a város egykori polgármestere, Bernády György 1911-ben utazást tett az Amerikai Egyesült Államokban. Utazásáról számos adoma maradt fenn, mint pl. a Kultúrpalota harmadik emeletének története. Írásomban nem ezzel szeretnék foglalkozni, hanem arra világítanék rá, hogy milyen benyomással volt az amerikai út a városvezetőre, illetve milyen tapasztalatokat szerzett.

Bernády György amerikai útja az erdélyi földgázmezők felfedezésével hozható összefüggésbe. 1908-ban a pénzügyminisztérium megbízásából geológusok mélyfúrásokat végeztek. A Marosvásárhelytől nem messze elhelyezkedő Kissármáson próbálkoztak, ahol nagy mennyiségű földgázra bukkantak, és ez új kutatásokat és élénk országos érdeklődést váltott ki. A hasznosításhoz szükséges előtanulmányokhoz a minisztérium több szakembert küldött külföldre, Amerikába tanulmányutakra. Így került a képbe Bernády György személye is, akit a felfedezést követő időszakban élénken érdekelt a földgáz felhasználása, és végül ebből a célból utazott az óceánon túlra. Tanulmányútja célját tekintve nem nevezhető különösen sikeresnek, ugyanis hazatértét követően nem sikerült – legalább másfél évtizedig – a tervezett földgáz magáncélra való felhasználásának a bevezetését elérnie. Azonban útja sok szempontból rendkívülinek számított, megfigyelései és tapasztalatai (a földgázkérdéstől eltekintve) meghatározónak bizonyultak, akár a további életpályája és felfogása szempontjából.

Bernády amerikai utazásáról naplót vezetett. Kis füzetecskékbe jegyezte fel a látottakat és hallottakat. Üzemi látogatásai alatt készített jegyzeteit már Marosvásárhelyen gépeltette le, későbbi felhasználás céljából, ami végül elmaradt. Az utazási naplója többnyire nem személyes hangvételű, száraz stílusú, jóformán csak a műszaki adatok közlésére szorítkozott. 

Útját 1911 májusában kezdte meg, elsőként Budapesten, ahol több elintéznivalója is akadt. Május 25-én ismét vonatra szállva Drezda felé vette az irányt, ahol meglátogatta örökbe fogadott kislányát. Ezt követően Brémába utazott, ahol május 30-án a Kaiser Wilhelm II. óceánjáróra költözött. A Norddeutscher Lloyd hajótársaság menetrend szerint közlekedő óceánjárójának első osztályán Bernády elfoglalta 62-es számú kabinját. Az angliai southamptoni kitérőt követően elkezdődött a valamivel több mint egy hetet tartó utazás a nyílt óceánon. Bernády nem viselte túl jól az utazást, naplójában többnyire az időjárási viszonyokról rögzített információkat. Június 4-én levelet írt feleségének, valamint a város polgármester-helyettesének. Előbbi tartalmát nem ismerjük, utóbbiból viszont több információ is kiderült az utazás körülményeiről. Vélhetően ezekből feleségével is megosztott néhányat. „Lehet, hogy később én is szépnek fogom mondani ezt az utat, de ma bizony nagyon kellemetlen. Különösen ma, pünkösd első napján, amikor óriási ködünk van, s a hajó vésztülke úgyszólván állandóan szól” – panaszolta Bernády. Az út során a gőzös köddel és viharral is megbirkózott, mígnem június 7-én New York kikötőjébe ért. Bernády leveléből az is kiderült, hogy a polgármesternek volt ideje gondolkodni a városi építkezéseken. Ekkor üzente meg, hogy a Kultúrpalotát, akár többletköltségen is, de háromemeletesre kell építeni.1 A levél csak június 14-én érkezett Marosvásárhelyre, viszont annál nagyobb szenzációt keltett. Sűrű éljenzések közepette olvasták fel, az elöljáróság ekkor még önfeledten és mulatozva gondolt arra, hogy a polgármestere nehéz útjának viszontagságai közepette is a városra gondolt.

Bernády az Újvilágban is elemében érezhette magát, hamar alkalmazkodott a viszonyokhoz, és megpróbálta kialakítani az otthonihoz hasonló munkarutint. Mivel hajóval utazott, elmaradt az ún. „jetlag”, vagyis a gyors időzónaváltás-szindróma, a hajóút fáradalmait pedig gyorsan kipihente. A keleti és nyugati partvidék fontos ipartelepeit látogatta meg. Ezek mellett az utazása során néhány látványosság megtekintésére is maradt ideje. Ilyen volt a Niagara-vízesés (melyről fényképet is hazahozott), vagy a Grand Canyon. Reggel 6 órakor kelt, és az előre megbeszélt személyek társaságában (gyárigazgatók, ipari mágnások) vasúton vagy automobilon utazott, és gyűjtötte az információkat a különböző gyár- és ipari telepek működési viszonyairól. Éjjel 12-1 körül vonult vissza, alvásról csak akkor lehetett szó, miután elkészült az aznapi feljegyzéseivel.2 

Utazásai beszámolóiból kiderül, hogy nem csupán a száraz technikai adatokat rögzítette, hanem az amerikai fogyasztói társadalom működését is megfigyelte. A naplójában nem rögzítette, hogy július 4-én, a függetlenség ünnepén éppen Chicagóban tartózkodott. Itt figyelte meg elsősorban, hogy a különböző népcsoportok hogy kezdték meg az integrációt a kontinensen: „Régebben egész csomó ember pusztult el ezeken az ünnepségeken [július 4-én], volt tánc, bor, meg verekedés. A nagy emberpusztulásnak az élét ünnepi felvonulással vették el, melyben különböző nemzetiségű, foglalkozású, esetleg politikai pártállású emberek vesznek csoportonként, szép rendben részt. Elöl a hivatalos személyek mentek, utánuk sok ezer főből álló német birodalmi ember, a német egységet dicsőítő díszkocsival. Az oroszországi lengyelek díszkocsija a független Lengyelországot, a horvátoké pedig a független horvát, szlavón és dalmát királyságot jelképezte. Díszkocsijuk tömegekben következett, azután a görögök, olaszok, csehek (az önálló cseh királyságot jelképező kocsin) [...]. Valamennyi az amerikai egységet, az amerikai állameszmét éltette. S a magyarok? Azok nem voltak sehol” – jegyezte meg Bernády, azt a tanulságot levonva, hogy a vendégmunkások közül legszilárdabban mégiscsak a magyarok ragaszkodtak identitásuk megőrzéséhez, s ezzel mintegy állást foglalt a kivándorlás ellen.3 Chicago valóban egyik fontos célpontja volt a Monarchia kivándorló kolóniáinak. Ebből Bernády 1911-ben azt tapasztalta, hogy „Chicagóban igen sok horvát és erdélyi román kivándorló él, aki azonban zugügynökeivel intézteti el a dolgát.”4 Utóbbi megjegyzés arra vonatkozott, hogy léteztek bizonyos informális hálózatok, melyeken keresztül a Monarchia kivándorolt nemzetiségei el tudták intézni mindennapos gondjaikat, anélkül, hogy a konzulátushoz fordultak volna segítségért ezen ügyekben. Ezzel Bernády a kivándorlás problematikájára is rávilágított „A magyar munkásnak kint [vagyis az USA-ban] nem a legrózsásabb a helyzete. A legnehezebb munkát végeztetik vele, a gyárak és a bányák gyilkos levegőjében él. Ami kis pénzt megtakarít, – ha ugyan megtakarít – arra egészsége és munkaereje megy rá. Az intelligens, a képzett, a diplomás embernek sincs, még ha műszaki pályára való is, különb sorsa a munkásnál. Állandó foglalkozást nem kap, heti tíz-huszonöt dollárral kell beérnie, ami bizony sanyarú életre kényszeríti. A magyar munkást különben nagyon szeretik odaát, mert nagy munkabírású, értelmes és szorgalmas. Csak egy a kifogás ellene: hogy lobbanékony természetű és torzsalkodó. A rendőrhatóságnak sok baja van vele. Meggazdagodott magyar természetesen Amerikában is akad, de számuk százalékban kifejezve elenyészően csekély” 5 – számolt be tapasztalatairól Bernády a budapesti sajtónak. 

Bernády utazásai során emléktárgyakat is gyűjtött. Választása valamiért éppen a díszkanalakra esett. A hajófedélzettől kezdve a Colorado-völgyig emblémákkal ellátott kanálgyűjteményt vásárolt össze, melyek nagy része megtekinthető ma is a Kultúrpalotában berendezett Bernády-emlékszobában. 

A kanalakat őrző kazettának a rézlapocskája is megmaradt, amelyre rávésette, hogy „Marosvásárhely érdemes és nemes közönségének megbízásából tett Észak-Amerikai tanul-

mányútja emlékére Dr. Bernády György gyűjtötte össze”. A szöveg fölött a város címere, a magyar és amerikai zászlóval, valamint kétoldalt a mintegy 40 helyszínt megemlítő tanulmányútjának főbb állomásai olvashatóak, többé-kevésbé sorrendbe állítva. Emellett számos képeslapot, hotelbrosúrát, étlapot és az ipartelepeken készített fényképet őriz az amerikai útjának gyűjteménye. Utazásának egyik utolsó állomása az amerikai főváros volt. Ott leginkább a dokumentációkhoz szükséges szakirodalmat és statisztikákat tekintette át. Ám fennmaradt egy érdekes anekdota a washingtoni útról: állítólag mérgében összetörte a sétabotját a Fehér Ház márványból készült lábazatkövén. Hirtelen felindulása a városi szájhagyomány szerint azért következhetett be, mivel azt gondolta, hogy az elnöki székházként szolgáló épület a „kivándorolt magyarok verejtékén épült”.6 A humoros anekdota átvitt értelemben egy korabeli jelenséget is igen hűen tükrözött: a nagymértékű kivándorlás és az ebből keletkező munkaerőhiány problematikáját a század eleji erdélyi viszonylatban.

Bernády a mintegy három hónapot tartó tanulmányútját 1911. augusztus 19-én fejezte be. Marosvásárhelyen hatalmas tömeg és ünnepély fogadta a világot járt polgármestert. Utazásának hatását az elkövetkező évtizedekben is érezni lehetett, erről ő maga többször is megemlékezett. 

 

1 Oniga Erika szerk.: A marosvásárhelyi Kultúrpalota 1908-1913. Maros Megyei Múzeum, 2013. 23-24.o.

2 Marosvásárhely, 1911. július 15.

3 Budapesti Hírlap, 1911. augusztus 13.

4 Budapesti Hírlap, 1911. augusztus 13.

5 Budapesti Hírlap, 1911. augusztus 13.

6 MTA Kézirattára, MS 10.292. Csiszár Lajos emlékiratai II. Marosvásárhelyi emlékek (Marosvásárhely tréfái).77. f.

 

Fodor János