A grafikus időutazása

Székely Géza ezúttal az utóbbi két évben készült grafikáival eredt az eltűnt, vagy – találóbb kifejezéssel – az átélt idő nyomába. Mű-terem című kiállítási anyaga, amelyet kincses városa, Kolozsvár után Marosvásárhelyre, a Bernády Házba is elhozott, aktuális grafikusi foglalatosságainak terméséből nyújt sűrített válogatást.

Székely Géza: Tűnődő

Székely Géza ezúttal az utóbbi két évben készült grafikáival eredt az eltűnt, vagy – találóbb kifejezéssel – az átélt idő nyomába. Mű-terem című kiállítási anyaga, amelyet kincses városa, Kolozsvár után Marosvásárhelyre, a Bernády Házba is elhozott, aktuális grafikusi foglalatosságainak terméséből nyújt sűrített válogatást. Előző, 2009-es vásárhelyi tárlata óta két szép kiadvány is megjelent munkásságáról, amelyet akkori képei alapján is igen kedvezően fogadott a helybeli közönség, most viszont olyan új alkotásokat láthatunk, amelyek az említett albumokba sem kerülhettek még be. Festészetét ezen a bemutatkozáson mellőzte, arra összpontosít, ami ismételten bizonyítja: személyében a joggal híres kolozsvári grafikai iskola egyik markáns, sokoldalú egyéniségét tisztelhetjük. Játékos szóbontásával már eleve a címben jelzi: alkotói műhelyébe enged bepillantanunk, és azt a folyamatot is érzékelteti, ahogyan a mű születik, míg minden szempontból gyarapodva felölti jellegzetes arcát, felveszi végső formáját. Persze ugyanez eddigi több mint három és fél évtizedes életműve egészén is felfedezhető, hiszen szinte valamennyi munkája felépítésében különböző idősíkokat egymásra vetítve, különféle korokra jellemző tárgyi elemeket jelként, jelképként sajátos konstrukcióba illesztve lényegült át időszerű üzenetet és érzelmi, hangulati töltetet hordozó, erőteljes alkotássá, amelyet az esetek többségében drámaiság jellemez, de a nosztalgiát sem nélkülözi, ami ugyancsak megérinti a szemlélőt. Az egész képfelületet gazdagon kitöltő vizuális emlékszövevény, Székely Géza immár nagyon sokak számára jól ismert szellemi, anyagi világa mostani kiállításán kiegészül egy többletkvalitással: a grafikusi boszorkánykonyhába is bevezeti a nézőt. Nagy Pál, Török Pál, Hunyadi László, Feszt László mára már maga is ifjú tehetségeket eligazító mesterré nőtt egykori tanítványa a grafika mondhatni minden titkát birtokolja, s fölényes tudással rendelkezve, zenével, ritmussal, költészettel is feldúsítja, szakmai fogodzókkal is felvértezi rendkívül kifejező fekete-fehér és színes lapjait. A képek apró részleteinél is hosszasan lehet időzni, érdekes megfigyelni, hogyan sokszorozódnak meg az egymást metsző, egymással egyesülő vonalak, miként tűnnek át egymásba, állnak össze harmonikus egységgé a foltok, árnyalatok.

Székely újabb szenvedélye a hidegtű, a tárlaton ezekből van a legtöbb, de a monotípiát is ugyanolyan szívesen műveli, és alkotói szándékainak szintén gyakori kifejezője az aquaforte-aquatinta, illetve az akvarell. Valamennyi alkalmas a szinesztéziára, amit a művész előszeretettel és hatásosan alkalmaz, akár irodalmi, akár zenei ihletésre alkotja meg képét. Ady-, Kosztolányi-, Radnóti-versek, Liszt-, Bartók-szerzemények ürügyén szólal meg gyakran a költő-grafikus, de akárcsak korábban, az eltelt két esztendőben is ősi népi elemek, a hagyományos életvitel jellegzetes kellékei is szimbólummá nemesültek grafikáin. A kapumotívum többször is testet ölt. És látványos témát nyújthat a mitológia, az egyetemes építészettörténet is. Gondoljunk például a Fríz sorozat, a Psziché ciklus egyes darabjaira, a helyi és univerzális értékeket szellemesen ötvöző Kalotaszentkirályi pár(-ká)-ra és a Mákófalvi párkára. És folytathatnók a sort a Fény tanulmányokkal, a Fényetűddel meg a fény fakasztotta többi alkotással, melyek szintén hangsúlyos jelenléttel gyarapítják a tárlatot.

Akarsz-e játszani? – kérdezi Kosztolányival Székely Géza. A kérdést biztos önmagának is gyakorta felteszi. Hát persze hogy akar! Ezért is figyelemre méltó a kiállítása. A fogadtatása is ehhez mérhető, ami külön elégtétellel töltheti el a grafikus-festőművészt, hiszen a tárlatnyitón nyilvánosan be is vallotta, hogy úgy érkezett Marosvásárhelyre, mintha hazajött volna. Nyárára ismét meghívást kapott. Az alma mater szólítja, a művészeti középiskola 1977-ben végzett diákjai találkoznak majd, és lépnek közönség elé közös kiállítással.