A gonosz az amerikai
Észak-Korea valószínűleg nem kedveli különösebben Hollywood humorát és az amerikai filmgyártást, főleg a Sony Pictures stúdió legutóbbi, The Interview című vígjátéka óta, amelyben az amerikai Központi Hírszerző Ügynökség (CIA) két újságírót szervez be Kim Dzsong Un észak-koreai vezető meggyilkolására.
Észak-Korea valószínűleg nem kedveli különösebben Hollywood humorát és az amerikai filmgyártást, főleg a Sony Pictures stúdió legutóbbi, The Interview című vígjátéka óta, amelyben az amerikai Központi Hírszerző Ügynökség (CIA) két újságírót szervez be Kim Dzsong Un észak-koreai vezető meggyilkolására. A film mint műfaj mindazonáltal a kommunista ország megalapítása óta az észak-koreai propagandagépezet fontos eleme, különösképpen a gonosz amerikaiakat negatív hősökként feltüntető, a koreai népet dicsőítő háborús darabok.
Az Egyesült Államok szerint Észak-Korea áll a Sony Pictures elleni november végi hackertámadás mögött, amelynek elkövetői nyilvánosságra hozták a filmstúdió számítógépes rendszeréből kinyert adatokat, és azzal fenyegetőztek, hogy erőszakos támadást hajtanak végre mozik ellen, ha a stúdió bemutatja az ominózus vígjátékot. A Sony végül meghátrált, és lemondta a The Interview (Az interjú) karácsonyra tervezett premierjét. Barack Obama amerikai elnök múlt pénteken hibának nevezte a filmstúdió lépését.
Észak-Korea tagadja, hogy bármiféle szerepet játszott volna a hackertámadásban, ugyanakkor „jogos cselekedetnek” minősítette a történteket.
Sokakat meglepett, hogy a phenjani rezsim kész volt egy ilyen jelentős – és minden bizonnyal súlyos következményekkel járó – támadásra egy hollywoodi vígjáték miatt. Egyes értékelések szerint Észak-Korea azért is vehette véresen komolyan a filmet, mert a műfaj kulcsfontosságú propagandaeszköz az ország határain belül.
Miközben az amerikai filmipart óriási hollywoodi magánvállalatok irányítják, az elszigetelt kommunista országban a mozgóképek gyártása a kormány teljes mértékű kontrollja alatt áll. Észak-Korea az 1950-es években kezdte el kiépíteni filmiparát, és ezt teljes egészében ama propagandagépezet részének tekintette, amely a jelenlegi vezető nagyapját, a kommunista dinasztiát megalapító Kim Ir Szent dicsőítette. Észak-Korea akkori vezetője úgy vélte, hogy a mozifilmek „a tömegek okításának legfőbb eszközei”.
Azóta az észak-koreai filmkészítők szélesítették a repertoárjukat, és számos tudományos-fantasztikus film, romantikus komédia és akciófilm került ki kezeik közül, legtöbbjüknek mégis csupán annyi a feladatuk, hogy ellenséges érzéseket keltsenek a nagyközönségben Dél-Korea és az Egyesült Államok iránt, és a gonosz külföldi imperialisták ellenében félelmet nem ismerő bástyaként fessék le a Kim családot.
Az észak-koreai filmekben a kezdetektől fogva ellenségekként, gonosztevőkként és sötét alakokként jelenítették meg az amerikai karaktereket, akiket néha kisminkelt észak-koreaiak, időnként azonban
„igazi”, az 1960-as években a kommunista országba átszökött amerikai katonák alakítottak. A Névtelen hősök című húszrészes, 1979 és 1981 között felvett sorozatban négy ilyen amerikai állampolgár tűnt fel ördögi kapitalistaként vagy katonatisztként.
Észak-Koreában az 1980-as évek számítottak a filmkészítés virágkorának. Kim Dzsong Il, a jelenlegi vezető néhai apja a filmek lelkes rajongója volt, és nagylelkűen támogatta a rendezőket. Emiatt fanyalogva állapította meg, hogy milyen silány minőségű műveket vetítenek az észak-koreai mozikban. Az áldatlan állapot megszüntetésére elrendelte a híres dél-koreai rendező, Sin Szang Ok és felesége, az ismert színésznőnek számító Csve Un Hi elrablását. A párt 1978-ban hurcolták Észak-Koreába, és csak közel egy évtizeddel később, 1986-ban, egy bécsi üzleti út során sikerült megszökniük. Ezután mindketten politikai menedékjogot kaptak az Egyesült Államokban. Sin Szang Ok az egyetlen olyan filmrendező, aki a Koreai-félsziget mindkét oldalán dolgozott.
