Gondolatok a marosvásárhelyi Festészeti Szalonról

Nagyobb nyitást sugall a Contactus

Egyre markánsabban érzékelhető, mit hozott és hozhat a Romániai Képzőművészek Szövetsége Marosvásárhelyi Fiókjának pár éve bevezetett gyakorlata, amely műfaji csoportosításban, szakági szalonokon teszi lehetővé a művészek évente megrendezett kollektív bemutatkozását. Mindenekelőtt nyitást észlelhettünk, olyat, ami túllépi a megye határait. E kezdeményezés nyomán a világhálón is meghirdetett, pályázati rendszerben lebonyolódó kiállítások országos, sőt – egyelőre elenyésző, de mégis – nemzetközi jelleggel is feltöltődtek. Ezt legnyilvánvalóbban az immár három évtizede példásan működő textilművészeti megméretkezés, az Ariadne mutatta fel, de a térségi gyarapodást számadataiban a legutóbbi 2024-es megyei seregszemle, a december 17-én megnyitott Contactus Festészeti Szalon is egyértelműen tükrözi. A kiállító 59 festőművész közül csak 21 Maros megyei, a többiek az ország 15 más megyéjét, illetve Románián kívül három másik ország, az Egyesült Királyság, Magyarország és Németország művészközösségét képviselik. Persze az sem hallgatható el, hogy az az egy-egy festő, aki külföldről nevezett be a pályázatra, marosvásárhelyi származású. Ez nem azt jelenti, hogy a további bővülés tendenciája eleve adott. A szalon kurátorai – Bíró Kálmán Enikő, Dorel Cozma, Kentelki Gábor és segítőtársaik – tudják, hogy milyen nagy figyelmet kell fordítani a szervezésre, népszerűsítésre ahhoz, hogy a rendezvény kellő visszhangra találjon, mekkora körültekintéssel kell a potenciális kiállítókat becserkészni, megszólítani ahhoz, hogy minél több alkotó számára váljék vonzóvá a tárlatszereplés. Könnyen előfordulhat, hogy az idős nemzedék idegenkedik a manapság alkalmazott újszerű szervezési formáktól, ezért kívül is marad a virtuális benevezők körén. Annak ellenére, hogy még nem hagyott fel az alkotómunkával, és lennének olyan újdonságai, amik érdekelhetnék a közönséget.

A marosvásárhelyi festészeti szalon gazdái az idei évtől a latin Contactus címmel látták el pályázatukat. A többjelentésű, többféleképpen értelmezhető szó, illetve fogalom távlatosan is eléggé provokatív lehet, a fantáziát számos irányba elindíthatja, kellő változatosságot biztosíthat a tárlat számára. Amint a pályázat kiírói megfogalmazták, „a szó jelentése: érintkezés, érintés, két test, erő, energia szándékos és közvetlen érintkezése, a fogalomkörbe az emberek közötti kapcsolat, közelség is beleértendő, bárhonnan megközelíthető, szabadon értelmezhető, beleértve annak ontológiai vonatkozásait is, hiszen az alkotói szándékkal való érintés törvényszerűen erre mutat vissza. Az anyaggal való közvetlen kapcsolatra is utal a con-tactus, con-tanger. De gondolhatunk akár olyan kulcsszavakra is, mint szemkontaktus, kontaktlencse, kontaktmásolatok vagy elektromos érintkezés/kontaktus. Átvitt értelemben megérintheti valamilyen üzenet a szívet, a lelket is.” Mindez igen változatos műegyüttesben, 75 különböző méretű olaj, akril, tempera, akvarell, valamint vegyes technikával készült alkotásban ölt testet. Értelemszerűen, illetve a látvány alapján fogalom-, vagy ha úgy akarjuk, ellentétpárok is kirajzolódnak a tárlaton: múlt és jelen, valóság és álom, hagyomány és újítás, értelem és érzelem, föld és ég, élő és élettelen, analóg és digitális kínálja föl értékeit és igyekszik bizonyítani a maga igazát. Vagyis minden tárlatlátogató találhat kedvére valót az Art Nouveau Galéria három földszinti, illetve emeleti terében. Az összkép természetesen igencsak sokszínű, fiatalosan derűs, dinamikus, alkalmanként zaklatott is. Az igényes szakmai zsűrizés ellenére itt-ott minőségi egyenetlenség is mutatkozik, de az összbenyomás kedvező, és biztató a fiatal tehetségek jelenléte. 

Hiányérzete inkább az idősebb vásárhelyi művészetkedvelők szűkülő rétegének lehet, azoknak, akik magukénak érezhetik a régebbi mesterek alkotói világát. Az utóbbi években e kiváló festőművészek közül többen elhunytak, de vannak még körülöttünk olyan aktív korosabb egyéniségek, akiknek munkáira joggal számíthatnánk a Contactus Szalonban is. Hirtelenjében a megyei kiállítások olyan meghatározó résztvevőire gondolok, mint például Datu Victor, Kákonyi Csilla, Barabás Éva, Szotyori Anna. Távolmaradásuk a figuralitás jegyében fogant, eszme- és fantáziadús nagykompozíciók szegényesebb felhozatalában észlelhető. Az univerzum tradicionálisabb festői megközelítése, a táj, a természet, az emberi test kínálta ihletforrás kisebb részarányban jellemzi a tárlatot, mint korábban. Idei sajátosság, hogy mindenik generáció fennebb lépett eggyel, a mostani hetvenesek lettek a „nagy öregek”, a fiatalabb festőkre kezdünk már úgy tekinteni, mint középnemzedékre és így tovább. Lényegében ez a dolgok rendje, mégis meglepődünk, amikor e jelenséggel szembesülünk. De a közönség maga is változik, már ritkábban halljuk, látjuk, hogy megütközne a nonfiguratív és a kísérletezés dominanciáján. A negatívumokat hamar feledteti a kiváló alkotások nyújtotta öröm, többen is szereznek ilyen élményt a nézőknek. Mindenekelőtt Kuti Dénes, akinek két korábbi témája, illetve műve (Az ösvény például több mint négy évtized távolából) köszön vissza a korral változva, újabb élettapasztalatokkal és életérzésekkel gazdagodva, technikában is némiképp módosulva. Ugyanígy kívánkozna részletező méltatásra Kuti Botond két olajképe, és szívem szerint kezdeném sorolni a sok többi dicséretre érdemes kiállítót, lokálpatriótaként főleg a helyieket, tekintet nélkül a korukra, Căbuz Andreát, Szabó Anna-Máriát, Mircea Moldovant, Radu Floreát, Csupán Eduárdot, Dorel Cozmát, Molnár Krisztinát, Mariana Șerbant, Crina Stănescut, Nagy Dalmát, Sajgó Ilonát, Schneller Máriát, a főszervező Bíró Kálmán Enikőt, Frunză Mihait, Căpriță Petrét, Marcel Nastét. És majdnem kifelejtettem a figyelemre egyik legméltóbb és legaktívabb ifjú talentumot, Kentelki Gábort, meg az olyan nemzedéktársakat, mint Szilágyi Imola, Ioja Mihály, Csibi Melinda.

Nyilván igazságtalan minden felsorolás, mindig maradnak ki valakik, ezúttal helyszűke miatt a megyén kívüliek, pedig nekik is nagymértékben köszönhető, hogy sikeres, színvonalas, elismerést érdemlő kiállításról beszélhetünk. És arról is képet alkothatunk, merre tart napjainkban a hazai festőművészet. Érdekes, hogy olyan távoli vidékekről is beneveztek művészek, mint Konstanca, Tulcea, Galac, Iași, Bukarest vagy Erdélyből Bihar és a Bánság, a szomszédos Kolozs, Hargita megyékből alig páran, Fehér, Beszterce-Naszódból egyáltalán senki. Székelyföld hosszú időn át folyamatosan szolgáltatta Marosvásárhelynek a tehetség-utánpótlást, sokáig rendszeresen bemutatkoztak itt az ottani alkotók is, aztán ez a gyakorlat több kényszerítő hatásra is abbamaradt. De érdemes lenne elgondolkodni e gyümölcsöző, és mindenki számára hasznos hagyomány felújításán. Hargita megyéből most Botár László nevezett be a Szalonra két festménnyel. Jó volna, ha példája másokat is megmozgatna.