Gond és öröm
Verseket olvasva, a kezembe került Létay Lajos kötete, öröme a nyárban rám talált, és elgondolkoztam rajta, hogy igen, megint nyár van, öröm és gond forrása, öröm, hogy kicsi a gázszámla, hogy a piacon van hazai zöldség és gyümölcs, és nem fázunk.
Verseket olvasva, a kezembe került Létay Lajos kötete, öröme a nyárban rám talált, és elgondolkoztam rajta, hogy igen, megint nyár van, öröm és gond forrása, öröm, hogy kicsi a gázszámla, hogy a piacon van hazai zöldség és gyümölcs, és nem fázunk.
Rátaláltam erre a csodálatos versre – persze csak nekünk csodálatos, akik még tanultuk, akik még olvasunk, és nem lettünk a számítógép rabjai, nem a pénz hajtására összpontosítunk, és nem szidunk senkit azért, mert mindent elrontottunk.
„Nyár van megint, tündökletes, parázsló/ virágból és villámból ötvözött tündéri nyár,/ amelyre nem talál a szó,/ oly furcsa, szép minden nyarak között.”
És ebben a gyönyörű nyárban elmegyünk szabadságra, ahogy azok is, akik minket képviselnek.
Egy ideig nem jut eszünkbe senkit hibáztatni azért, mert drágul a gáz, mert gyerekeink itt hagynak, és elmennek szerencsét próbálni a nagyvilágba. Hogy az üzletekben már nem felelnek a jó napot-ra, és Csíkszeredában leng a legnagyobb nemzeti lobogó, ami nem a miénk.
És akkor tovább olvassuk a verset, és rádöbbenünk, hogy a költő azt is tudta, amit mi mára elfelejtettünk, hogy:
„S úgy összefut most minden a szívemben,/ mind ami van: a gond és az öröm,/ nem engednek egy percre megpihennem,/ velük kelek, birkózom, küszködöm:/ csattog a nyár s tüzéből sustorogva/ nagy napjaim csillagraja esőz,/ hogy mindenre, mit látok ráragyogja,/ én, én vagyok mindenért felelős.”
Igen, mi vagyunk mindenért felelősek. Azért is, hogy sikerült megosztani minket, hogy több politikai szervezetünk van, hogy egyre kevesebb képviselőnk a parlamentben, hogy akik ott vannak sem hallatják a szavukat, hogy legközelebb már ott sem lesznek, hogy nem tudtuk itt tartani gyermekeinket, nincs polgármesterünk, aki hallaná panaszunkat, akit érdekelne a sorsunk, nincs Kossuth utca és sok helyen ma sincs magyar felirat. Meg kellene időnként állni és körülnézni, hogy ez a mi hazánk, s odafigyelni arra, hogy mit mond a költő:
„S csak állsz, csak állsz a nyári kép előtt,/ s találgatod, miféle táj lehet,/ hol szikráznak így tornyos háztetők,/ hol kongják így harangok a delet?”
Igen, csak állunk, és csodáljuk a Hargitát, a Medve-tavat, a Városházát, és klikkekbe tömörülünk, megalkuszunk, szidjuk egymást, és amikor mi már nem fogunk itt állni, a gyermekeink nem fogják tudni, hogy kik voltak, és mit keresnek itt kőbe faragva Bernády György, a két Bolyai, Kőrösi Csoma Sándor, Petőfi Sándor és Kossuth Lajos.
Legyen örömünk a nyárban, az otthonunkban, de ne felejtsük soha, hogy gondunk van, és a gondunk közös, a miénk, nem osztható meg, mert tudhatnánk, hogy
„Itt minden, minden tőlem vár megoldást/ s énrajtam áll, hogy minden jól legyen,/ szólíts csak meg, vonj kérdőre, ahol látsz,/ egy ország gondja nyugszik szívemen.”
Jung Ildikó
