Gerendák közé szorult élet

Amint arról a múlt heti Múzsában is olvashattak, a Maros Megyei Múzeum szervezésében, a Régészeti és Történeti Múzeum várbeli kiállítótermében megnyílt az 1933-ban született és 1972-ben elhunyt Sükösd Ferenc kiállítása. A rendkívül tehetséges, és fájdalmasan korán, 39 évesen eltávozott marosvásárhelyi festőművész munkásságáról a legutóbbi Múzsa lapjain Nagy Miklós Kund közölt méltatást, mi ezúttal a nívós és teljes telt házas tárlatnyitó ünnepségről számolunk be, amelyen sorrendben elsőként Soós Zoltán, a Maros Megyei Múzeum igazgatója üdvözölte a megjelenteket.

– Sükösd Ferenc gazdag életművet hagyott reánk, holott igen korán hunyt el, mondhatni a reá váró ragyogó karrier kezdetén. Ám így is meghatározó alakja volt a marosvásárhelyi festészetnek, a város kulturális életének fontos személyiségévé vált. Köszönöm a múzeum munkatársainak, közöttük Karácsonyi Ferencnek, Ioan Şuleának és Cora Fodornak a kiállítás berendezésében nyújtott segítségüket – mondta Soós Zoltán, majd Németh Zsolt, a magyar Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke szólt a résztvevőkhöz.

– Nagy örömmel vagyok ma itt, jó érzés, hogy velünk vannak Sükösd Ferenc szerettei, és köszönöm Soós Zoltánnak, hogy egy ilyen szép helyen lehetünk együtt. Édesapámmal még az antivilágban nagyon sokszor jártam képeket vadászni Kedei Zoltán műhelyébe, és akkor még nem így nézett ki ez a vár. Jó látni, hogy milyen állapotban van ma a vár, a Vártemplom, ez a csoda, amely méltó hely ehhez a kiállításhoz. 

Mi máshogy nézzük a festményeket, mint a festők. Ők szakmabeliek, mi kívülállók, szemlélők. Számunkra varázslat, mágia, ahogy a festő vászonra viszi a fényt. Vagy egy portréban az emberi sorsot. Hiába nagyítjuk ki a végletekig a részleteket – ahogy ezt ma bárki megteheti például a fényképezőgépe képernyőjén, ha megnyitja Sükösd Ferenc Facebook-oldalát –, csak elmosódott vízfestékfoltokat, satírozott vonalakat fogunk látni, nem a művész titkát. De persze én nemcsak a technikai titkokra gondolok, hanem arra, hogy milyen lelkierő kell egy ilyen őszinte önarckép megfestéséhez. Mert az is kérdés, hogy hogyan lehet valakinek a sorsát belefesteni egy portréba, de az, hogy saját magát ilyen mélységig, ahogy Sükösd Ferenc teszi, szinte elképzelhetetlen számomra. Azt mondják, a pszichológusok sem tudják magukat analizálni. Neki sikerült – tükörből. Vagyis, számunkra, nézőknek nagyon érdekes és csodálatos folyamat az alkotás, ahogy átszűri magán a világot, és elénk tárja egy festő. Nagyon megragadó, „itt tart és nem ereszt” (Zas Lóránt a Novemberben c. versében a földről mondja: „az álmodó rög itt tart és nem ereszt”). Mi, politikusok csak sóvárgunk az ilyen hatás után. De talán nem baj, hogy mi nem tudjuk így megbabonázni a hallgatóinkat.

Szücs György, a Magyar Nemzeti Galéria tudományos főigazgató-helyettese egy helyen Egry Józsefet idézi Sükösd Ferenc kapcsán: „A képtérből igen sokat kell elvennünk, hogy üres ne legyen”. Nekem erről az erdélyi festészet jutott eszembe: az erdélyi festők nagy képteréből vett ő el, hogy üres ne legyen. Most, ezzel a kiállítással is betölti a maga terét, hogy az erdélyi művészet teljes legyen. Sokan vannak, akik még nem tölthették be ezt a teret, pedig a képeik már meg vannak festve. Folyamatosan illesztgetjük be őket, és fogy az üres tér az erdélyi keretben, és nő a lelki, esztétikai tartalom. Ezt a tárlatot itt, Erdélyben kellett megrendezni, de szeretnénk Magyarországon, talán Szentendrén vagy Budapesten is egy átfogó erdélyi kiállítást csinálni, hogy szélesebb közönség is lássa a feledésre ítélt képeket. Ezt a feladatot sajátosan fogalmazza meg az erdélyi, marosvásárhelyi származású író, Dragomán György a Máglya c. regényében abban a jelenetben, ami arról szól, hogy Nagymama másodszor vesztette el teljesen az emlékezetét, és ezen csak az asztallapra kiszórt lisztbe rajzolás segített. „…ez másodszor is megtörtént vele, me-gint mindent elfelejtett, de nemcsak a régi dolgokat, hanem az újakat is, mindent. Csak azt tudod, hogy mindent elfelejtettél... úgy ébredtél fel, hogy semmit se tudsz már, azt se, hogy hol vagy… Aztán a kezed egyszer csak valahogy másként mozdul, a mutatóujjad a deszkára koppan, és húz egy vonalat, és arról a vonalról eszedbe jut egy másik vonal, és a másikról egy harmadik, és akkor egyszerre már tudod a lisztről, hogy liszt, és a deszkáról is, hogy deszka… mert tényleg egyáltalán semmit se tudtál, de akkor arról a három vonalról lassan minden eszedbe jut, először csak a neved, és az, hogy hol vagy, aztán sorban a többi dolog is, az örömök, a bánatok, a fájdalmak, az egész életed.” 

Valahogy így tartja fenn az eszméletünket a képzőművészet, ma Sükösd Ferenc, és nála ez egy erdélyi emlékezet, persze mélyen emberi, de ez Erdélyhez, a magyar élethez, sorshoz kötődik. Nagyon személyes és szélsőségeket feltáró képek ezek a bensőséges, otthonos érzésektől, amit a sóvidéki táj, apa-anya-feleség nyújtott, a drámaian háborgó, szinte apokaliptikus képekig – belefért ez János apostol újszövetségi irataiba is (a Jelenések könyvének is ő a szerzője) –, de Sükösd Ferenc részletei teszik mégis lehetővé az egyetemességet, mint János evangélista jeleneteiben is: hány európai művész számára vált a képzőművészeti kifejezés nyelvévé az evangélium, például az a jelenet, ahogy János ráhajol Krisztus keblére, hogy megkérdezze, ki az áruló. És az egész azzal kezdődik, hogy az „Ige testté lett”. Ennél személyesebbé nem válhatott volna az egyetemes. Az egész kezdődik így, tehát a mi életünk, és nem csak az evangélium szövege. A festő alkotása révén a maga reszortját vállalja ebben a teremtési, megtestesülési folyamatban.

Ahhoz, hogy a nagy emlékezettörlések után is fennmaradjanak az emlékeink arról, hogy mi a nevünk, hol vagyunk, és az örömök, a bánatok, a fájdalmak és az egész éle-tünk, kellenek ezek a vonalak, foltok, színek. Nagymama még annyit mond az unokájának Dragomán regényében, hogy még egy harmadik teljes emlékezetvesztés lesz az éle-tében, és az a halálakor lesz. Nekünk 2018-ban is szükségünk van erre az emlékezetvesztés elleni mágiára, mert már kettőn túl vagyunk itt, Erdélyben (először Trianon után, aztán a kommunizmusban). Ezért kell magunkba szívnunk ezeket a képeket, amelyek életre keltik az emlékeinket, az emlékek pedig minket elevenítenek meg. Sükösd Ferenc már 46 éve nincsen köztünk (most lehetne 85 éves) – mégis éltetőnk, emlékeztetőnk, nekünk, szemlélőknek is, a képein keresztül.

A múzeumot fenntartó Maros Megyei Tanács képviseletében Kozma Mónika szólalt fel, köszönte meg a szervezőknek a szép tárlatot, és elmondta, a múzeum az egyik olyan intézmény, amely esetében százszázalékosan bízhatnak benne, hogy a finanszírozás jó kezekbe kerül, értékes, látványos munka lesz az eredménye, ahogyan azt a várudvaron, a Kultúrpalotában, illetve egyéb helyszíneken és rendezvényeken láthatjuk.

B. Fülöp Erzsébet Jászai Mari-díjas színművésznő szavalatát követően Nagy Miklós Kund méltatta a tárlatot, aki elmondta, hogy a hallott versekhez hasonlatosan dráma, tragédia és az élet maga az is, amely a falakról felént árad, hiszen a festő igazán jól ismerte az életet. – Vannak olyan képei, amelyek a kőtörő múltjára is emlékeztetnek. Alsósófalváról gyermekkorában úgy származott el, hogy közben megkóstolta azt a nehéz életet, amit a kőtörők mondhattak a magukénak. Ő ezzel az anyaggal, matériával nemcsak képletesen küzdött meg, hanem a valóságban is. Az a fegyelem és munkára való nevelés, amelyet falun szerzett és amelyet magába szívott, mindig elkísérte. Jók ezek a kiállítások, mert tudatosítják bennünk értékeinket. Négy és fél évtizeddel a festő halála után még mindig sokan emlékezünk rá, hiszen a művészet, a tehetség stafétáját nem szakítja meg az idő. Elgondolkozhatunk azon, hogy hogyan gazdagodott volna tovább önarcképsorozata, az a sorozat, amelynek képei önmarcangolásról, befele fordulásról vallanak. Nehéz időben élt, igazságtalan volt hozzá a sors, és közbevetném, hogy a marosvásárhelyi képzőművészeti életnek van egy furcsa vonulata: a XIX. század második felétől szinte mindegyik nemzedékben volt egy vagy több fiatalon elhunyt nagy tehetség: Dósa Géza 25, Vida Árpád 31, Sükösd Ferenc 39, Nyilka Róbert 40, Vass Tamás 46, Kulcsár Béla 47, Nagy Pál 50, Molnár Dénes 53 évesen halt meg, és tovább tart a sor, szinte napjainkig. 

Sükösd Ferenc életművének több vonulata van, erre tanították mesterei a marosvásárhelyi művészeti iskolában. A kolozsvári főiskolán Kádár Tibor az újítás, a kísérletezés felé irányította, a roppant szigorú Miklósi Gábor az igényességre, a pontosságra, arra a szorgalomra tanította, amely amúgy is benne lakozott – és mindez a festményei szerkezetén is jól látszik. Nagyon jó emberismerő volt, festményein akkor is ráismerünk a szereplőkre, ha csak hátulról látjuk őket, árulkodnak a mozdulataik. Abban az időben, amikor ő alkotott, és amiután eltávozott közülünk, nagyon erős megfélemlítésben élt mindenki. A művészeket különösen figyelték, lesték, jelentgették. Sükösd Ferencnek a Kultúrpalotában – hiszen ő a képtárnak is őre volt – volt egy műterme. A felső emeleten, az egyik folyosóból ,,kimetszve” állt ez a műterem, ahol sok kompozíciója született. Itt is láthatunk ezekből a képekből, amelyeken mintha a ferdén álló gerendák közé szorult volna az élet – egyetlen függőleges vonalat sem találunk. Ez is azt a belső nyugtalanságot, roppant nyomasztó érzést vetíti ki, amely a művészetében is lakozott. Máshol szimbólumokat, allegorikus figurákat használt, és olyan jellegzetes színekkel élt, amelyeket az összes művészet-értő ember és kortárs megemlített. Szűkszavú, de lélekben nagyon gazdag ember volt. Valahol ezt írta egy feljegyzésében: „Vannak néhányan, akiknek lelkében hatalmas tűz ég. És soha nem jön senki, hogy megmelegedjék annál. Őrizzük ezt a tüzet magunkban, gondozzuk a föld sóját, és türelemmel, de mégis türelmetlenül várjuk az órát, hogy jön valaki, aki meg akar telepedni ennél a tűznél, aki maradni fog”.