Frici

Fizikailag távol a Várostól, amelyben a Székely Színház született és élte fénykorát, ugyanazzal a fájdalommal értesültem Tamás Ferenc színművész elhunytáról, mintha naponta összefuthattam volna Vele Marosvásárhely főterén. Olvasom a híreket a temetésről, a kegyelet szavait a pályatársak, az elhunyt emléke előtt tisztelgők részéről, és eszembe villan, hogy majd mindenki Frici bácsiként emlegeti, miközben az ötvenes évek Marosvásárhelyén Ő Tamás Frici volt, bácsi nélkül!

Illyés Gyula Fáklyaláng című előadásában 1954-ben Tamás Ferenc (áll) és Lohinszky Loránd

Fizikailag távol a Várostól, amelyben a Székely Színház született és élte fénykorát, ugyanazzal a fájdalommal értesültem Tamás Ferenc színművész elhunytáról, mintha naponta összefuthattam volna Vele Marosvásárhely főterén. Olvasom a híreket a temetésről, a kegyelet szavait a pályatársak, az elhunyt emléke előtt tisztelgők részéről, és eszembe villan, hogy majd mindenki Frici bácsiként emlegeti, miközben az ötvenes évek Marosvásárhelyén Ő Tamás Frici volt, bácsi nélkül! Ugyanis az egész Város a magáénak érezte színészeit, büszke volt rájuk, és ezt a hétköznapi ember azzal is érzékeltette, hogy nem Ferencnek, nem Lászlónak, nem Györgynek emlegette Őket, hanem (Tamás) Fricinek, (Tarr és Kiss) Lacinak, (Kovács) Gyurinak, (Váradi) Rudinak. Kérem a kedves idősebb olvasót, ne ráncolja a homlokát: igen, a sokak által félve tisztelt legendás Kovács Györgyöt is Gyurinak mondták egymás közt a műszakiak, miközben például szó sem lehetett arról, hogy Delly Ferencet valaki „lefricizte” volna! Nem a szeretet hiánya miatt, hanem egyszerűen így alakult a „belső körökben”, és ezt az akkor alig 40 ezres Város így vette át és éltette.

Műszaki édesapám révén azokban az években úgyszólván mindennap bent jártam a Kultúrpalotában, a színházban. Gyerekfejjel elég sűrűn volt alkalmam szerepet játszani az egykori zseniális társulatban, így számtalan kedves emlék fűz az egykor volt Székely Színház valamennyi tagjához, a művészekhez, a kiváló műszakiakhoz és irodai dolgozókhoz. Fájdalom, hogy ilyenkor, amikor ismét eltávozik valaki abból az együttesből, mind kevesebben számlálgatjuk a még megmaradottakat, de azzal a meggyőződéssel, hogy emlékük előtt fejet hajtva, mindenkire kegyelettel gondolunk azok közül, akik akkor a zseniális igazgató-rendező Tompa Miklós irányításával nemzetközi szintű színházi életet varázsoltak Marosvásárhelyre.

Tamás Frici igazi csapatjátékos volt. Egyik méltatója azt emelte ki, hogy sem kiugró teljesítményét, sem nagy bukását nem tudná említeni. Nem vitatva Kovács Levente szakértelmét és az enyémnél sokszorosan nagyobb színházi tájékozottságát, én mégis inkább azt mondanám, hogy a sportot is rendkívül szerető és sokáig művelő Frici olyan nélkülözhetetlen tagja volt annak az „aranycsapatnak”, aki nélkül az együttes nem tudott volna olyan messzehangzóan teljesíteni. Az nem kifejezés, hogy imádta a színházat, mindent megtett érte. Hozzáteszem: miután látáskárosultsága miatt már nem léphetett a világot jelentő deszkákra, akkor is napi rendszerességgel bejárt az épületbe, baráti beszélgetésre, jó tanácsokkal segítve, nosztalgiázva. Létszükségletének bizonyult érezni a paróka ragasztásához használt masztix szagát, a színpadra készülődés semmihez sem fogható izgalmát. Ameddig tehette…

Azokban az ötvenes években szomszédok is voltunk. Földszintes lakásunk ablaka előtt színházba menet vagy onnan jövet gyakran megállt, a párkányra támaszkodva hallgatta Szepesi György rádiós közvetítéseit (neki nem volt rádiója, a színházban is csak a társalgóban lehetett hallgatni rádiót), vagy csak beszólt, megérdeklődni a mérkőzés állását. Minden szíves invitálás ellenére sem jött be a lakásba, csak éppen megállt, és vagy ott „ragadt” az ablaknál, vagy sietett tovább, három házzal távolabbi albérletébe, vagy a színházba.

Szép emlékét az egykori színházlátogató közönség szeretettel őrzi. Nyugodjék békében!