Földre terített történetek

Cipő-, bakancs- és csizmahegyek – kinőtt, elhasznált és vadonatújnak látszó lábbelik –, megunt könyvek, régi játékok, elektronikus és sportfelszerelések, bútorok, háztartási eszközök és még számtalan, jó minőségűnek vagy igazán ócskának tűnő holmi várja vasárnapról vasárnapra a marosvásárhelyi Sziget utcai ószer vásárlóit.  

Fotó: Nagy Tibor

Cipő-, bakancs- és csizmahegyek – kinőtt, elhasznált és vadonatújnak látszó lábbelik –, megunt könyvek, régi játékok, elektronikus és sportfelszerelések, bútorok, háztartási eszközök és még számtalan, jó minőségűnek vagy igazán ócskának tűnő holmi várja vasárnapról vasárnapra a marosvásárhelyi Sziget utcai ószer vásárlóit.

Többször írtunk már arról, hogy a Rupi plázaként is ismert piacnak nem csak rokolyás, kalapos árusai vannak, a bejárathoz közelebb eső sorokban „fehér bőrű” asszonyok, férfiak álldogálnak asztalra vagy földre, nejlonzsákokra terített árujukkal. Ők nem kínálgatják teli torokból a portékát, mint a hátsó fertályon tömörülő romák – „moketta, salopéta”, kiabálta ottjártunkkor egy szőnyegen heverésző cigány fiúcska –, pedig sokuknak nagyobb szükségük van a „befutó” tíz, húsz lejre, mint a vándorcirkuszok szereplőit idéző hangoskodóknak. De olyanok is akadnak közöttük, akik nem kizárólag a heti kenyérért, tejért állnak be napkeltétől az ócskások sorába, persze, örülnek, ha jól megy a vásár, de már az ismerősökkel való találkozás, beszélgetés lehetősége, az ószeri pezsgés is megéri nekik ott lenni. Milyen az idei év eleji kínálat, van-e visszaesés a keresletben az ünnepek utáni időszakban? – terepszemlénken ennek próbáltunk utánajárni.

„Esőben a legjobb”

– Akármilyen hihetetlen, az év első vasárnapján jobb vásár volt, mint bármikor máskor. Egyébként esős időben megy a legjobban az áru, mert olyankor az emberek sietnek, és egy-kettőre megveszik azt, amire szükségük van. A „piaci legyek”, akik csak ténferegnek ide-oda, rendszerint a hajnali órákban érkeznek, a rendes vevők tíz óra után várhatók – világosított fel egy 50 lejért korcsolyát és sílécet, 80-150 lejért síbakancsokat kínáló férfi.

– Jobb napokon 400 lej is bejön, máskor csak 60. Az árutól is függ. A szegény ember örül, ha a napi élelemre futja az eladott termékekből. A múltkor egy idős asszony a fél kiló puliszkalisztjét hozta el otthonról, hogy tudjon az árából kenyeret venni, aztán jöttek a vámosok, és kérték tőle az 5 lejt. Ez embertelen – mesélte a mellette álldogáló középkorú nő, aztán azt is megemlítette, hogy az ócskapiacon mindössze két vécé van, azok is használhatatlan állapotban.

„Itt pangászok, töltöm a délelőttöt…”

Bár első beszélgetőtársam azt állította, hogy nem csökkent a forgalom az ünnepek után, a legtöbb árus mégis erre panaszkodott. Egy kesztyűvel, kapucnis kabátban toporgó idős hölgy lába előtt terítők, képeslapok, kávéscsészék és egy fél kiló dió sorakozott. Miután megígértem, hogy nem írom ki a nevét, tájékoztatott az árakról: a négy csészéből álló készletet nyolc, a képeslapokat egy lejért, a diót 15-ért adja. Azt javasolta, érdeklődjem inkább pár lépéssel odébb, a bundasapkás férfinál, annak jobb áruja van, de ne áruljam el, hogy ő küldött hozzá.

– Nem, nem, csókolom, a jó áru ott van – mutatott a szomszédja nejlonjára az illető. Németországból hozott szerszámok, kerámiatárgyak, üvegpoharak sorakoztak a földön katonás rendben. Az árus azonban csak félvállról válaszolgatott – egy kávéra elég a bevétel, jegyezte meg ironikusan –, aztán máris ismerősre lelt a nézelődők tömegében.

– Itt „pangászok”, töltöm a vasárnap délelőttöt – fordult a rég nem látott cimborához, így a beszélgetésünknek vége is szakadt.

Százeurós roma szoknya

Egy cigányasszony kötött kesztyűket kínált, 5 lejért darabját.

– Ángyó, háromért ideadja? – érdeklődött egy fiatalember, és az árus már nyúlt is a pénz után. A cipők, bakancsok ára 5 lejtől 50-60 lejig terjedt, persze, akadtak ennél drágább darabok is.

– Tessék, hálló, két nadrág 10 lejért, csak most! – hirdette egy kalapos férfi a legújabb kedvezményt. Karnyújtásnyira tőle egy árustárs 110 lejért kínált egy újnak látszó tréningruhát.

– Öt lej az ágynemű, három lej a törülköző – harsogták a túloldalról. Egy roma asszony az út közepére állította 15 lejes vedrét, és miután az árról érdeklődtem, majd továbbléptem, utánam futott, hogy ha olcsóbban is, de üssük nyélbe az üzletet. Egy földig érő, színes rokolyáért először száz eurót kért az árus.

– Kétszáz lejért is odaadom. Legyen akkor száz – ért utol a hangja.

Bútorok és kutyakölykök

A téli sportok kedvelői négy-öt helyről is válogathattak korcsolyát, sífelszerelést, de a bútorvásárlás előtt állóknak is volt mit megtekinteni. Egy fiatalember 700 lejért Marosszentannán gyártott, fából készült franciaágyat, 750 lejért kanapét, 200-300 lejért konyhabútort kínált.

– 30-40 százalékkal alacsonyabbak itt az árak, mint az üzletben – világosított fel, aztán azt is elmondta, hogy karácsony előtt mindenki asztalt és széket akart vásárolni, és az ünnepek után, ha változott is, de nem esett vissza a kereslet.

A piac számomra legszebb „portékája” három héthetes németjuhász kölyök volt. Nincsenek törzskönyvezve, ezért egyenként csak 150 lejbe kerülnek – mondta az egymáshoz simuló kutyusokat áruló fiatalember, akitől azt is megtudtuk, hogy a kölykök apja hatéves koráig a rendőrségnél „szolgált”.

Csórékolbász és kávéillat, kiabálás, nevetés és a mindennél beszédesebb csend mosódott össze körülöttem, miközben a Rupi plázáról kifele igyekeztem. Bár nem vagyok vérbeli ószerlátogató, most mégis úgy éreztem, nemsokára visszatérek a földre teregetett, „ötvenbanis” történetek földjére, ahol egymás testközelében lélegzik bánat és öröm.