Fogyva, de nem reményvesztetten

Gödei magyarok

Ha az erdélyi szórványmagyarságról esik szó, általában a mezőségiek vagy a dél-erdélyiek jönnek szóba, holott nem messze a tömbmagyarságban élőktől, a Felső-Maros menti hegyi falvakban is élnek szórványközösségek, amelyek megmaradtak magyarnak, és nem adják fel nemzetiségüket, hitüket. Gödemesterházán Nagy Zsolt alpolgármester három helybéli magyar embert hívott meg, akik sorsukról, családjukról, lehetőségeikről beszéltek. 

A magyar óvoda most raktár

A gödemesterházi magyarok felmenői máshonnan, főként a Nyárádmentéről és Gyergyóból költöztek be, többségük az 1800-as évek végén vagy az elmúlt évszázad elején. Akkoriban a fakitermelés vonzotta ide a jó munkaerőnek számító magyarokat, s a korántsem könnyű erdei munka biztos megélhetést nyújtott a családoknak, amelyek véglegesen letelepedtek. Kiépült az intézményrendszerük – a templom és az iskola –, s a magyar gyermekeknek lehetőségük volt magyar óvodába, iskolába járni, az egyház pedig vállalta hivatását, a hit erősítését és a közösség összetartását. Mára már csak a templom maradt, amit szépen felújítottak, és ékszerdobozként áll a nagy Maros-híd szomszédságában. 

Nagy Zsolt alpolgármester végigvezetett a tűzvész után szépen újjáépített iskola udvarán, megmutatta a takaros kis épületet, ami régen a magyar óvoda volt. Most raktárhelyiségnek használják, itt tárolják többek között a gyermekeknek kiosztandó tízórait.

A gödei iskolában a hatvanas-hetvenes években két összevont magyar elemi osztály volt, két tanítónővel. Aztán maradt egy tanítónő, s végül annyira lecsökkent a gyermeklétszám, hogy 2013-ban megszűnt a magyar oktatás. Az óvoda sem működik. Körülbelül tíz magyar vagy vegyes házasságból származó gyermek van a faluban, egyesek magyar iskolába járnak, a tíz kilométerre levő Maroshévízre, mások a gödei román iskolában tanulnak. A magyar gyermekek a magyar elemi osztályok elvégzése után régebben is a román tannyelvű 5–8. osztályban tanultak. De volt olyan is, aki albérletet fizetett, hogy a gyermeke magyarul tanulhasson. A községben nemcsak a magyar gyermek kevés, hanem a román is. Összesen 84 gyermek van, ebből 58 iskolás és 26 óvodás. 

Az alpolgármester lánya, Réka Kolozsváron végezte az egyetemet, és férjével együtt ott telepedett le. 

– Nagyon várjuk az unokát, reméljük, rövidesen nagyszülők leszünk! – mondta az alpolgármester, aki „civilben” a gödei vasútállomás főnöke volt, felesége pedig hasonló állást tölt be a ditrói állomáson. 

Képekről visszaköszönő múlt 

Veress Vencel üknagyapja is az 1800-as években került ide Marosjáráról. Édesapja kovácsmesterként dolgozott, hozzá jártak a környékbeliek. Szívesen mesél a múltról, éppen ezért több régi fényképet is előkeresett és mutatott meg nekünk. Szinte valamennyin a múlt századbeli fakitermelést örökítették meg. Mindeniken népes közösség látható. Minthogy a lovat a fakitermelésben haszonállatként, igavonóként használták, akadt munka bőven. Olyan kép is előkerült, amelyen Vencel édesapja lovat vasal egy remetei emberrel, a másikon pedig a hét kilométerre levő kicsigödei kovácsműhely látható. Mindenik képről életerő, remény sugárzik. 

Vencel most nyugdíjas, de aktív időszakában szabómester volt, kezdetben Hévízen, majd itt a faluban. Iparengedélyt váltott ki, működött is az üzlet mindaddig, amíg a turkálós és olcsó ruhák el nem lepték a piacot, s a szabómester munkáját háttérbe szorították. Csak egy-egy alakítás akad. A szabó viccesen megjegyzi: az a baj, hogy mindenki csinos szeretne lenni, mint fiatalkorában, holott a nők elhíztak, a férfiak megpocakosodtak, s elvárnák, hogy a szabó segítsen a helyzeten. 

Veress Vencel közgazdász lánya Csíkszeredában, fia Gyergyószentmiklóson él. Négy unokával büszkélkedhet. – Ha itt volnának Gödén, újra lehetne indítani a magyar iskolát! De a jobb megélhetés és a magyarul való tanulás miatt jobbnak látták elmenni innen – jegyzi meg. 

Emlékalbum régi fotókból 

Barcîrcea Sándor, a római katolikus egyházközség gondnoka, erdésztechnikus, a gödei pisztrángos főnöke is bekapcsolódott a beszélgetésbe. Ő inkább a Bánffyak egykori pisztrángosáról beszélt. A haltenyésztés jól menő „ágazat”, hiszen a friss és minőségi hal mindig kelendő a piacon. Erről részletesen beszámoltunk a községnek szentelt lapszámunkban. 

Orbán Ferenc nyugdíjasként mutatkozott be, a vasútnál távközlésben dolgozott. Jóllehet nyugállományban van, továbbra is vállal munkát villanyszerelőként a nyírmezei kőbányánál. Az andezitbányában a követ megtörik, és kavicsként, homokként értékesítik. S ha már a bányát mint termelőegységet és mint munkahelyet biztosító gazdasági egységet említettük, akkor a borvíztöltő állomásról is szót ejtünk, hiszen több embernek kínál munkahelyet. A régi borvíztöltőt, amely a főúttól öt kilométerre van, a Nyímező-pataka mellett, bezárták. 

– Akkor más volt a borvíz minősége, s annak is volt varázsa, ahogy biciklivel, szekérrel, majd autóval behozták a vizet a faluba – mondja Ferenc. Megtudtuk, hogy szereti a hegyi túrákat, szereti a természetet, és vállalta, hogy a faluban fellelhető régi fotókból egy emlékalbumot szerkeszt. 

Az Orbán Ferenc fia nem költözött el a faluból, Gödén szereti. Mérnökként dolgozik Maroshévízen. 

– Örülünk, hogy a kecsegtető külföldi lehetőségek még nem szippantották el a fiatalokat. Nagy a boldogság, mert unoka érkezik családba! – újságolta Ferenc. 

Így ünnepek idején, amikor biztosan hó fedi a hegyvidéki tájat, a gödei magyar családokban is ott él a remény, hogy lesz folytatás, hogy a Felső-Maros mentén nem fogy el a magyar szó.