Fodorúr emlékezik
…1956 nyarán megalakult a Napsugár szerkesztősége, amelynek élére Asztalos Istvánt nevezték ki. Asztalos – kiváló tehetségű, „Istenáldotta” író volt – de autodidakta.
…1956 nyarán megalakult a Napsugár szerkesztősége, amelynek élére Asztalos Istvánt nevezték ki. Asztalos – kiváló tehetségű, „Istenáldotta” író volt – de autodidakta. Magyarán: képzetlen. De jó érzéke volt az irodalomhoz. Akkoriban Bajor Andorral, Szabó Gyulával és Székely Jánossal együtt „fél normásokként” dolgoztunk az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó kolozsvári szerkesztőségében. Jött az ukáz: egy embert „le kell építeni”. Szegény Engel Karcsit kellett volna kirúgnia főszerkesztőnknek, Földes Lászlónak, hiszen őt vette volt fel legutoljára. Akkor megkérdeztük Asztalos Istvántól: átvenne-e kettőnket Bajorral szerkesztőnek az új gyereklaphoz? Azt válaszolta: boldogan. Így a két fél norma egésszé kerekedvén ki, Engel Karcsi maradhatott a kiadónál. Eredetileg abban állapodtunk meg Asztalossal, hogy nem írunk a Napsugárba, hiszen még nemigen próbálkoztunk a gyermek nyelvén szólni. Aztán – főként Asztalos biztatására – mégis megpróbáltuk, nem szerettünk volna lemaradni Kányádi Sándor, Szilágyi Domokos, Páskándi Géza, Kiss Jenő, Létay Lajos és általában legjobb költőink mögött, akiket Főszerkesztőnk mind „beszervezett”, hogy írjanak a lapba. Így születtek Bajor Andor tüneményes írásai, az Egy bátor egér viszontagságai és a többi nagyszerű mese. Ezek, valamint Hervay Gizella kitűnő Kobak könyve mellett így született meg a Csipike is, amelyet eredetileg nem is a Napsugárnak szántam. A Csipike, a gonosz törpével mindössze bosszantani akartam a kiváló magyarországi pályatársamat, Szász Imrét, akit családja Csipikének becézett. * Egyébként azt hiszem, nincsen alapvető különbség a felnőttekhez szóló és a gyermekeknek szánt irodalom között, hacsak az nem, hogy a gyermekekhez szólva vissza kell vedlenünk magunknak is gyermekké. Akiben nincs meg ez a készség, az nem is tud gyermekeknek jót írni. Ez nem tehetség kérdése: kiváló költőnk, próza- és drámaírónk, nemkülönben esszéistánk és műfordítónk, Székely János sem tudott lélekben gyermekké válni – őszinte sajnálatra, sohasem írt nekünk. Pedig nála a tehetség tényleg nem hibádzott. Egyébként az, hogy „gyermeknek írni a legnehezebb” – mese habbal. Mint ahogy az sem igaz, hogy „a gyermek a legszigorúbb kritikus”, a „legigényesebb olvasó”. Szó sincs róla: ha a neki szánt írásban egy kis cselekmény van (történik valami), ha egy kis humor is kerül belé (a mackó fenékbe rúgja a rókát vagy farkast), akkor már jó az írás, a gyermek jóízűen nevet egy ilyen kis vérszegény humoron is. Ha viszont unja az írást, a neki szánt mesét, elbeszélést – akkor nem olvassa végig, vagy ha felolvassák neki, akkor nem figyel oda, beszélget, játszik, nevetgél, sőt, akár ide-oda is szaladgál a teremben, mert a gyermek, ha igényesnek nem is mondható, mindenképpen őszinte közönség – őszinte olvasó. Ami nem tetszik neki, arra nem figyel, azt nem olvassa el. A felnőttbe már egy kis sznobizmus is szorult: akkor is boldogan tapsol a divatos szerzőnek, ha semmit sem ért a felolvasottakból, és boldogan tolong, hogy megvásárolja a könyveit, még akkor is, ha soha fel sem üti azokat. Egyébként felnőttnek vagy gyermeknek írni egyaránt hálás vagy hálátlan feladat. Jót írni egyaránt nehéz kicsinek-nagynak. Az írónak azonban nincs nagyobb öröme, mint amikor templomi csendben hallgatják szavait, versét, meséjét, történeteit. Ez felnőttre, gyermekre egyaránt vonatkozik. * Fodor Sándor (1927–2012). Mindig bíztam az emberekben. Az íróval Molnár Vilmos beszélget, Székelyföld, 2007. július)
