Felhágok a hiszemfára
2011-08-19 12:13:11
- Bölöni Domokos
Ma is nézem a hiszemfát és madarait, amíg bele nem vakulok. Nem jó, ha az ember effélékkel foglalkozik, magyarázta Girba Matyi bá a bámészkodóknak. Ti is csak nézitek, nézitek, nem láttok semmit, aztán otthon arról meséltek, amit sosem láttatok.
Ma is nézem a hiszemfát és madarait, amíg bele nem vakulok. Nem jó, ha az ember effélékkel foglalkozik, magyarázta Girba Matyi bá a bámészkodóknak. Ti is csak nézitek, nézitek, nem láttok semmit, aztán otthon arról meséltek, amit sosem láttatok.
Ezen áll és bukik az egész világ.
A népek arra lettek volna kíváncsiak, hogy például egyszer csak nagyot ugrik a menyét, elkapja a mókust azon a bozontos nagy fán, kiszívja az agyából a vért, aztán leereszti az élettelen testet az alant várakozóknak. Kevesen láttak menyétet, még kevesebben döglött mókust azokban az ánti időkben.
De manapság sem.
Hiába magyarázta Girba Matyi bá, hogy a menyét, az nem járkál fényes nappal, legfeljebb csirkék után koslat a baromfiak között, a népek nem hittek neki.
A népek sosem hiszik el, ami valóságos.
Azon a fán mindenféle állat és madár lakozott, a legtetején például egy igazi holló. Hajnalban keltünk, hogy halljuk, amikor elkezdi a nótát, de persze a homályos derengésben semmit sem láttunk belőle. Olyan erősen énekelt, hogy a vén suszter, Pityóka Zsiga felriadt álmából, és egy szál ingben-gatyában kijött a kulipintyó elé hugyozni, pedig rendszerint csak napfeljöttekor szokta. Egyébként mindegy volt, hogy minálunk ki és mikor jön a ház elé, mert a házak háttal állnak az útnak, a világnak, mindennek és mindenkinek.
Ha minálunk valaki eléfelé megy, akkor hátra.
Volt a fán talán cibetmacska is. Azért lett volna érdekes, mert senki sem tudott semmit sem a cibetmacskáról. Csak Girba Matyi bá, ő is annyit, hogy ellentétben a rendes macskával, ez nem eszi meg a házi csirkét, mert halra van beállítva. Hát minálunk a patak is rég hogy kiszáradt, hal sosem volt benne, miért is élne cibetmacska a Girba Matyi bá öreg fáján?
Na, nem is élt, de szerettük volna, az biztos.
A galambok együtt lakoztak ott a házinyulakkal. Búgtak, burukkoltak, a nyulak meg pacsmagoltak szaporán, ahogy az a szokásukban áll. Aztán ha felhíztak, néha-néha lepottyant valami. Ha a galambtól jött, bennünket illetett, ha nyúl volt, akkor a Matyi báé.
Nem könnyű galambszart mosni. Hát még nyulat nyúzni.
Pedig majdnem olyan, mintha bárányt, magyarázta, csak ügyesen kell mozgatni kést és kezet, nehogy valamelyik felsértse a másikat, s egyik se a bőrt. A bőr meg a szőrme olyan, mint az ember körme. Nőttön-nő és finomodik. De kerülhet alája mindenféle mocsok.
Akkora kése volt, mint annak a mozis Krokodájl Dándinak Nyújorkban.
Néztük és szörnyülködtünk.
De ám a fáról néha lejöttek a tigrisek, oroszlánok. Ezek rejtőzködő ragadozók, magyarázta Girba Matyi bá, ezekkel nem viccelünk és nem is tréfálunk. Ha elkapnak, neked annyi. Hiába güfüjálsz, kámpec dolóresz.
Például azért tartózkodnak a nagy fa alatt előszeretettel a juhok és a kecskék, mert ezeket valósággal vonzza a vadak mindennél durvább szaga, láttam egyszer, mesélte az öreg, amint a Jakab Gyusziék anyakecskéje, a Lina, és a Kertész Feriéké, a Nina, hát ezek valósággal befeküdtek, a Lina a bak oroszlán, a Nina a bak jaguár alá. Aztán ezek nem pókok, hogy a nőstény eszi meg a hímet, hanem fordítva.
Fel is jelentették Girba Matyit a kecskék miatt.
Hogy talán ő maga lett volna a bak oroszlán meg a bak jaguár is.
Még szebb volt, amikor ezernyolcszáznegyvennyolcban nem úgy volt. Ahogy a könyvek meg az iskola mondják, de még ötvenhatban sem. Hanem itt, ezen a fán csaptak össze az ávós marcangolók a szabadságért küzdő kis madarakkal, verebekkel, cinegékkel, vadgalambokkal, rigókkal és seregélyekkel.
Na, mit gondoltok, ki győzött?
Egyik hajnalon immár hiába osontunk a holló sajátos orgonamuzsikájára, csak a randa varjak ócska károgását, némi csipcsupp csókák rikácsolását hallhattuk.
A fa úgy dőlt meg, hogy a Girba Matyi kunyhóját is a hóna alá vette. Kiütötte a fél falat, kirakattá vált az öreg. Úgy ült az ágyán, mintha az örökkévalóságot reklámolná, tiszta ingyen, pár baniért.
Nézte a falu, nézték a hivatalosságok.
Elég igazat mondott, sóhajtotta Simonka Biri né’, nekem is megjósolta, hogy...
Elfulladt a hangja.
Eleget hazudott, szögezte le a tanácstitkár, Buszti Guszti, és avval pontot tettek a végére.
A fát feldarabolták a láncfűrészes legények, lett valami hatszekérnyi gyenge tüzelő, majd az anyagot elárverezték; s a pénzből Matyi bát el lehetett temetni.
Úgy, ahogy.
Egyebet mit akartok?
