Februári gondolatok
És lassan megérkezett február, a tél monotonságán semmi sem változtatott, maradt a hideg.
És lassan megérkezett február, a tél monotonságán semmi sem változtatott, maradt a hideg. A szél felborzolta az ősszel a faágakon ragadt leveleket, és a Kis-Küküllő menti völgyeket sűrűn belepte a hó, mely az egész várost egy szegényes, lusta, homályos, elvarázsolt királyságba repítette. Valami mégis változott, a nappalok megnyúltak és ennél fogva többet hallgattuk a csókák károgását meg az éhező cinegék hálás csicsergését, mikor a ház előtti tört diórakást meglátták.
Unalom, feszült unalom, áldottak legyenek íróink, költőink mind a múltból, mind a jelenből, mert könyveik fényt fakasztanak a sötét éjszakában.
Szép városom, mivé lettél? Kinézek szobám ablakán, és föltárul előttem a Sándor János-hegy, melynek odvas fái között e nemes ember kezdőbetűit rejtették a délcegen álló fenyők, és midőn látom a rombolást, lehangolódom, akár egy agyonhasznált rockgitár. Az iskola, a park, a főtér mind-mind megváltozott, és merem állítani, hogy nem jó irányba. És az emberek? Ők is megváltoztak; mogorva, megtört arcok a kivénült városban, ha egyáltalán még lehet városnak nevezni az egykoron iparáról híres Dicsőszentmártont.
Szemét, és sok félrecsúszott élet, bármerre nézek. Nem becsült múlt, becsmérelt jelen, és érzéseim szerint süllyedő hajó a jövő, melyről egy-két patkány még menekülni próbál, hazug ígéretek és csalások árán.
De velünk mi lesz? A többséggel, a vénekkel, fiatal családokkal, gyerekeinkkel, mit hagyunk nekik? Egy jól eltervezett úti célt, költőpénzt, ha tudunk és útlevelet, vagy megtanítjuk őket is szerényen és szegényen élni, és Erdélyt szeretni? És mindezek után mit kapunk cserébe?
Csak éreznénk már, hogy van akarat egy szebb jövő alakulásához, éreznénk, hogy valaki kiáll mellettünk céljaink, érzéseink, gondjaink, elveink támogatásra lelnek társadalmunk nagyjai előtt. És akkor mi is tudnánk a dolgunkat, éreznénk az összetartozást, törődést, és akkor, csak akkor lehet eggyé a nemzet. De ez is, mint megannyi más dolog, még megoldásra vár, az idő telik, nemzetünk apad, hol elhalnak vénjeink, fiataljaink más hazát választanak otthonul, és aki marad, abból lassan kihal a cselekvés utolsó lángja is, látván a sok semmittevést.
És így utólag marad a sok kérdés, mely feleletre vár, maradnak a tervek, melyek megoldásra várnak, és maradunk mi, akik írunk, olvasunk, de nem biztos, hogy mi is eleget teszünk társadalmunk fellendüléséért.
Jakab Tibor, Dicsőszentmárton
