A repülőgép – a fapados járat – végre nem valami eldugott zugreptéren szállt le.
A repülőgép – a fapados járat – végre nem valami eldugott zugreptéren szállt le. Bár az ülésközök szűkek, s emiatt nem az ablak mellett, hanem a két széksort elválasztó folyosót szegélyező székek egyikére szeretek ülni, legalább kinyújthatom a lábam, s a „zsúrkocsi”, amelyen standard finomságokat és Swarovski-gyémántokat szoktak kínálni az utasoknak az menetidőhöz arányosan illeszkedve, rendszerint nekiütődik törődött vagy elfárasztandó lábamnak, mégis ezt az utazási formát választom gyorsasága és praktikus volta miatt.
Erre azzal fogadnak, midőn hazaérkeztünk a Barca honából, hogy a le nem írható nevű légitársaság szűkös fapadjaival egyetemben felfüggesztette Vásárhelyről indított járatait, mert a kifutópálya botladozós. Persze az az ember, aki az utóbbi hatvan-hetven évben az összeesküvés-elméletek lombos fái alatt nőtt és öregedett fel/meg/le, mindjárt sejti, hogy e mögött a döntés mögött nem kizárólag a pálya állapota húzódik meg, hanem a vásárhelyi repülőtér ellenségeinek aknamunkája tapintható ki. És akkor elkezdi az ujjacskáin számolni, kikre is vetüljön a gyanú árnyéka. E sorok hajnali írója csupán két tényezőt említene – persze a tarsolyában további képesített és képtelen elméletek zsibonganak –, az egyik a szomszéd vár évek óta tartó fúrása, ami miatt ezekben a napokban a városunkból induló járatok áttétettek oda, a másik pedig a vásáros településünk első sebész-kalmárja, akiről bármi elképzelhető, miként az ellenkezője is.
Vélekedésünknek tényszerű alapja sajnos hiányzik, de azért, ismertessék el, jól hangzik.
Más szóval ülünk a gépen, amely tele van Spanyolhonban ismerős honfiakkal, akik már évek óta ott dolgoznak az eprészet terén, meg a bérszolgaság szűkmarkú utcácskáiban sepregetnek (persze magasabb fizuért, mint amit idehaza kapnának, ezzel is segítve az országot, hiszen jövedelmük egy részét hazaadják, és itthon házat építenek belőle, amibe már csak nyaralni járnak haza, tehát épülnek, gyarapodnak a vendégmunkások nyaralói), már mind így-úgy tűrhetően beszélnek spanyolul, azaz hablatyolnak, ui. a hangutánzó ige az „hablas en espanol”-ból származik, amit a magyar fül a saját hangrendjéhez idomított.
A város, Barcelona, ahová csak húzódozva indultam el, megmagyarázhatatlan visszafogottság jellemzett (ah, de cikornyás voltam!), igazán város. Csodás sugárutakkal, terekkel és terecskékkel, középkorból visszamaradt sikátorokkal, gótikus templomokkal és székesegyházzal, falmaradványokkal, rengeteg múzeummal, fásított sétányok terjeszkednek mindenütt, tengerközel és jachtkikötő, hegyre épült katalán nemzeti múzeum és Antonio Gaudi épületei, a színek kavargása és a természeti formák kőbe metszett rengetege, ahol a szem egy percre sem pihenhet meg, folyton újabb részleteket fedez fel, nem tud betelni a látvánnyal.
A Las Ramblas hosszú és megunhatatlan sétány, amelyen naponta végigsétálhatsz, és folyton az az érzésed, hogy először jársz erre, gyönyörű, merész szecessziós épületek szegélyezik, ahová csak nézel, mindenütt van valami egyéni, formabontó, nagyvilági, abszolút urbánus. Ebben a környezetben Gaudi architektúrája, kísérlete természetes, következetes és szerethetően elfogadható.
A sétány egyik végén a Katalónia tér síkja éjjel-nappali nyüzsgésben, a másik végén a Földközi-tenger és Kolumbusz Kristóf oszlopa. Őt ott Colonnak nevezik, de ugyanaz a pasas, aki 1492-ben egy csapásra véget vetett a középkornak – a tankönyvi közmegegyezés szerint –, felfedezve Amerikát, amit nem róla neveztek el, ő csak egy országnak (Kolumbia), az Egyesült Államok egyik „district”-jének (közigazgatási egység) és egy egyetemnek kölcsönözte többek között a nevét. Ja és még ott a tojása.
A házakon díszek és zászlók sokasága. Nem a spanyol, vagy csak ritkán, és inkább a hivatalos épületek homlokzatán, hanem a Barcelona focicsapatáé és a katalán lobogó. Itt nem tiltják a spanyolok székely zászlaját. Ki tudja, miért ilyen elnézőek.
Szuvenírboltok lépten-nyomon, olcsó és jó minőségű képeslapok. Gyűjteményem újabb négy Gaudi típusú bagollyal gazdagodott. (De ez már tényleg magánérdek.)
Rengeteg a színes bőrű, arab és a távol-keleti. Néha meg is kérdi az ember: tessék mondani, ki maradt otthon a rizs- és rőfösboltban? (Persze csak suttogva, amíg a politikai korrektség még érvényes az Unióban.)
