Hétköznapi történet
Olga közel másfél éve nem lépett ki a ház kapuján. Legutóbb tavalyelőtt, világításkor kerekedett fel, hogy virágot és gyertyát vigyen az ura nyughelyére, de útban hazafelé félrelépett a fényszigetek között ereszkedő, sötét ösvényen, és – saját szavait idézve – „becsületesen” odavágta magát. Segítőkész idegenek kísérték ki a hatvanas évei végén járó asszonyt a temetőkapuig, ott aztán taxit hívott, hogy feljuthasson a sürgősségire. Bokatöréssel diagnosztizálták, beteg lábára gipszcsizma került. Gyorsan gyógyult, és alig várta, hogy a gipsztől megszabadulva újra szabadon jöhessen-mehessen a városban. Amikor azonban eljött az első séta ideje, mintha vasgolyók nehezedtek volna a bokájára. Meglepte az érzés, kicsit meg is szeppent tőle, és otthon maradt. Majd holnap kimegyek – gondolta, de a helyzet másnap és harmadnap sem változott. Pedig a röntgenkép szerint minden rendben volt. A háziorvosa biztatta, hogy vegyen erőt magán, hiszen az, amit érez, pusztán illuzió, a szorongó lélek átverése. Igazat adott neki, de nem volt ereje a változtatáshoz. A lánya hetente háromszor benézett hozzá, így a bevásárlás nem jelentett gondot, és az elmagányosodás sem fenyegette. Csak a férjénél tett sétákat fájlalta, de a lánya vállalta, hogy kéthetente letakarítja, kidíszíti az apja sírját, és látogatásait mindig fotóval is igazolta. Az utcai portyázásoktól eltérően a lakásban való járás nem okozott gondot Olgának. Mindig talált magának valami tennivalót, szép lassan átrendezte a két szoba és a konyha berendezését, új ételreceptekkel kísérletezett, és rákapott a televíziós sorozatokra. Egy hónapnak sem kellett eltelnie, hogy egészen magára találjon a házon belüli mindennapok komfortjában.
– Mintha mindig erre vágytam volna – jegyezte meg telefonbeszélgetésünk elején. – Fiatalabb koromban, a tejgyári szalagmunka évtizedeiben, persze elképzelhetetlen volt számomra, hogy egyszer majd otthonülővé válok. A lányom ikreket szült, a nyugdíjas éveim elején őket ugráltam körbe. Sosem éreztem tehernek ezeket a feladatokat, de úgy látszik, most már eljött a pihenés ideje. Azt hiszem, ezért volt szükség arra a balesetre is. Kellett egy kis idő, hogy erre rájöjjek, de mióta tudom, boldog és kiegyensúlyozott vagyok.
– Így, gondolom, kicsit sem okoz nehézséget betartani a hetek óta elrendelt karantént – szóltam közbe.
– A személyes bezártságot valóban nem érzékelem, de az unokáim miatt biza sokszor összeszorul a szívem. Két örökmozgó kisiskolás, akik jó ideje a négy fal közé kényszerültek. Gyakran beszélek velük telefonon, és mindig elpanaszolják, milyen nehezen telik az idő. Hogy eltereljem a figyelmüket, rendszerint kitalálok valami vicces történetet, és a legtöbbször sikerül is felvidítani őket. A telefonos meseolvasással is megpróbálkoztam, de azt nem volt türelmük végighallgatni.
– Ön fiatalkorában élt meg olyan válsághelyzeteket, amelyek némiképp a mostani állapotokra emlékeztetik? – tudakoltam.
– Az 1970-es marosvásárhelyi árvíz idején középiskolás voltam. Akkoriban a főtéren laktunk, és fennállt a veszély, hogy a medréből kilépett Maros a mi házunkat is eléri. Volt olyan városrész, ahol csónakkal jártak az emberek, ebből is látszik, mennyire komoly volt a helyzet. Édesanyámék baráti körében volt egy színészházaspár, ők siettek a segítségünkre. Autóval jöttek utánunk, és elvittek a Kultúrpalotába. Ott húztuk meg magunkat pár napig, amíg a veszély elvonult. Fasírtot, kenyeret és konzerveket vittünk magunkkal, azt ettük, ha megéheztünk. Vizünk is került, egyébre pedig nem volt szükségünk. Úgy emlékszem, valahol a színpad közelében aludtunk. Olyasmi is dereng, hogy esténként egy vendégtársulat operett-előadásait néztük meg, jegyet sem kellett váltanunk. Amikor aztán végre hazamehettünk, örömmel nyugtáztuk, hogy a házunk megúszta az áradást. Öt év múlva azonban megismétlődött az 1970-es forgatókönyv, csak akkor mintha még súlyosabb lett volna a helyzet. Én legalábbis jobban megijedtem, talán mert tisztábban fel tudtam mérni a veszélyt. Anyám nővére, aki már jól benne volt a korban, a Tudor negyedben lakott, a mostani Dacia-piac környékén. Amikor a Poklos-patak kiöntött, az ő otthonába is befolyt a víz. Emlékszem, engem küldtek hozzá segíteni, órákig törölgettem a sáros, iszapos vizet a könyvespolcról és a zongoráról. Aztán ez is elmúlt, és ment tovább az élet háborítatlanul. Csak a Poklos-patak és a Maros közelében levő épületek viselték még sokáig magukon az áradó víz nyomát. Aztán jött az 1977-es földrengés, az, ami Bukarestben végzett hatalmas pusztítást. Mi a katasztrófából alig érzékeltünk valamit, a főváros tragédiájának híre is csak másnap jutott el hozzánk.
– Milyen emlékek maradtak meg ebből az időből?
– Édesapám lepihenve rádiózott azon a napon, és egyszer csak érezte, hogy mozogni kezd alatta az ágy. Anyukám a szokásos házimunkáit végezte, a működésben lévő mosógép azonban hirtelen leállt, a szekrényajtó pedig kinyílt. Most is hallom, ahogy anyám rászól apámra, hogy mit mind piszkálja azt a bútort, édesapám pedig különös feszültséggel a hangjában csak annyit válaszol: nyugodj meg, szívem, földrengés van. Én a szoba sarkában olvasgattam, de ettől a bejelentéstől minden erő kiment belőlem. Nem tudtam, mit takarnak a szavak, mi vár ránk az elkövetkező percekben, órákban. Aztán kiderült, hogy semmi. Hát ezek voltak azok a történések, amelyek fokozatosan tudatosították bennem, hogy nem a mi kezünkben van az irányítás. Persze gyerekként és huszonévesként ezt nehéz volt megemészteni, de mióta nem járok ki a házból, sok minden a helyére került bennem. Megértettem, hogy nincsenek véletlenek, és minden életeseményemnek pontos oka, célja volt. Ez pedig éppen elég ahhoz, hogy elfogadjam a létünket váratlanul körbezáró falakat, és tudjam, hogy rajtuk túl a szabadság lakik.
