Ők voltak a sziget őrzői. A bozontos szemöldökű, alacsony férfi, aki esténként kimondhatatlan békességben majszolta a tejbe aprított kenyérbelet…
Ők voltak a sziget őrzői. A bozontos szemöldökű, alacsony férfi, aki esténként kimondhatatlan békességben majszolta a tejbe aprított kenyérbelet, vasárnap délben pedig az öreg rádiókészülékre hajolva szippantotta magába a harangszó előtti mesét, és a fehér hajában barna fésűt viselő, törékeny asszony, akinek altató, védő tenyeréből bársonyvirágok nőttek. Úgy vállalták magukra a nyolcvanas évek nagyszülői hivatását, azt, hogy a több száz kilométerre kihelyezett szülők hiányában, a lelkekre telepedő, mindent korlátozó ködben is boldog-szabaddá neveljék az unokát, hogy közben egy percig sem játszották el a hibátlan felnőtt pár szerepét. Néha civakodtak, vagy éppen nem szóltak egymáshoz, mégis valami rejtélyes, égszínű nyugalom járt át a közelükben. Velük nemcsak a mesék keltek életre, hanem gyermekkorom valamennyi díszlete, az egyszobás lakást uraló, nagy, barna asztal, és rajta a piros kockás, rojtos terítő, a „zöld háznak” becézett, festékszagú fáskamra és a birsalmafánk mögött őrködő bazsarózsalevelek is megszemélyesültek, különleges erőt kaptak. Csak 1989 őszén, a lebontott házból tömbházlakásba kényszerülve éreztem egy pillanatra megtörni a mozdulataikból, hangjukból áradó varázst. De az új, idegen környezetben is hamar magukra találtak, és puszta létükkel segítettek elhinnem, hogy a munkagépek hangjában elsüllyedt sziget láthatatlanul is mindig az enyém marad.
Azt hiszem, sok egykori unoka rejteget magában hasonló történeteket. Azok pedig, akik még gyerekként, öntudatlanul részesülnek a nagyszülői jelenlét ajándékaiból, az emlékek modernebb, virtuálisan forgatható könyvében is visszalapoznak majd ehhez a fejezethez. Babakocsit tologató, óvodába siető, iskolatáskát cipelő, ebédet melegítő hatvanasok, hetvenesek dicséretére születik meg minden évben október. Azok örömére, akik gyermekük gyermeke mellett érezhetik újra magukénak az egyszer már lepergetett időt. Ők tudják, kegyelmi ajándékban részesülnek, és ez a tudat teszi őket őrzőkké. Képek, hangok, titkok őrzőjévé. De október fénye nemcsak rájuk hull, hanem azokra is, akik tanintézetek udvarai helyett hűvös szobákban, képernyők előtt várják a találkozást. Azokra, akik ismeretlen terek hálóján át cipelik haza a vágyott üzeneteket. És hull az egészen magányosokra, akiket virtuális ösvények sem vezetnek szeretett arcok, hangok felé. Talán nekik van leginkább szükségük arra, hogy lehajoljanak hozzájuk, és kincseikből szórjanak lépteik elé a fák. Hogy beléjük karoljon a szél. Lehetnénk néha ilyen fák és szelek. Nagyszüleimtől tudom, az igazi átváltozásokhoz még varázspálca sem szükségeltetik.
