A második kiigazításon is átesett
az idei állami költségvetés. Ennek kapcsán várható még a napokban egy politikai számháború is, miután az ellenzék egyik szakértője beígért egy szerinte hatalmas leleplezést. Azzal sem leszünk előbbre, mert a népszerűséget hajhászó nyilatkozatok helyett inkább arról kellene minket, választókat győzködjön az ellenzék, hogy tudna ennél jobb munkát végezni. És ebben igencsak gyengének látszik.
A kormány csak hozta a megszokott formáját ezzel a kiigazítással. Vagyis az eleve a bányabéka ülepe alá két kilométerre ledöngölt beruházási alapokból is elveszik azt, amit nem sikerült novemberig elkölteni, és ebből fedezik az indulásból hibásan összeállított kiadási tételek hiányát. Felérne egy kisebb bűvészmutatvánnyal, ha a közelmúltbeli szakértői véleményekre rácáfolva tartani tudnák az uniós szabályokban rögzített deficitcélszámot, aminek a túllépése a mostani politikai légkörben szinte borítékolhatóan brüsszeli bírságot érne, de hogy itt a számítások találkoznak-e a valósággal, azt majd a gyakorlat mutatja meg valamikor az új esztendő elején.
Bicskanyitogató nyilatkozatokra most is tellett a pénzügyminisztertől, akinek a szekrényében sorban állnának a közgazdasági Nobel-díjak, ha dolgozni is úgy tudna, mint lódítani. Ezúttal azt dörgölte az orrunk alá, hogy a kiigazításnak köszönhetően nem növekszik a GDP-arányos államadósság, aminek a 35%-os szintjével a negyedik legjobbak vagyunk az unióban. Ez az adat és a helyezés így igaz, de az ördög itt is a részletekben bújt el. Nem azzal van a gond, hogy mekkora jelenleg az államadósságunk, hanem az a baj, hogy ez az adóssághalmaz növekszik, és a fogyasztásra hitelezünk. Még kétszer ekkora össztermékarányos államadóssággal sem lenne baj, ha azt látnánk, hogy dől a pénz az infrastruktúrába, az oktatás fejlesztésébe és a később hasznot hozható gazdaságpolitikai lépések fedezésére.
Egy családi kasszára átvetítve ez a miniszteri kijelentés olyan, mintha valaki arra lenne büszke, hogy kölcsönből veszi a flekkennek valót, de az egész házát még nem zálogosította el, csak az előszobát és a nappalit egyelőre. És amúgy fütyül rá, hogy növekszenek az adósságai, ráér majd fába szorult féregként üvölteni akkor is, amikor a hitelezők majd az utcára teszik, ami a dolgok ilyen folyásából eredően előbb vagy utóbb be fog következni.
Egy országot már bajosabban lehet az utcára tenni, legfeljebb a görögöktől ismerős megszorítós terápiával kezelik majd a hitelezők a tartósan kölcsönre dőzsölést. Érzik már odafent is, hogy ebből baj lehet, erről is árulkodik a centenáriumi ünnepi hevületben meghirdetett államkötvény-kibocsátás. Nem az a kérdés, hogy ez a botcsinálta költségvetési politika fájni fog-e nekünk, hanem az, hogy előbb-e mint utóbb, és kicsit-e, avagy nagyon.
