Ellenségünk-e Európa? A kérdés legalább három-négy évszázados, amióta a közvéleményben tudatosult, hogy a kontinens szerencsésebb államai (a jobbak?), a fejlettebbek, a nagyobb haderővel rendelkezők, a szabadabbak, a gazdagabbak igenis befolyással bírnak reánk, közép- és kelet-európai kis és közép-, képzelt és valóságos, idealizált vagy elmarasztalt országokra, magán- és közös hazákra. Itt most nem a török- vagy bármiellenes küzdelmekben nyújtandó segítségre vagy a segítségadás elmulasztására gondolok, hanem arra, hogy milyen befolyással lehettek mindennapjainkra: pénzzel, áruval, fűszerrel, ízléssel, könyvvel, eszmével, szemléletbeli tágulással vagy szűkítéssel, étellel-itallal, divattal, viselettel, kalmárerkölcsökkel, közlekedéssel; meglátogattak-e bennünket utazók vagy messze elkerültek, jó hírünket költötték vagy borzalommal beszéltek belső társadalmi, gazdasági, pénzügyi, járható úthálózatunk állagáról, elmaradottságáról, életmódbeli viszonyainkról? Hitték-e, hogy mi még birtokában vagyunk az ősi erényeknek, vagy megmosolyogták gyermeteg szokásainkat, hiedelmeinket? Rajzoltak-e rólunk pontos térképet, metszetekkel népszerűsítették az itteni látványosságokat, vagy csak képzeletbeli tájat rajzoltak, és ráfogták, ez Kolozsvár, így néz ki Vásárhely, ekként töri át az Olt a hegyeket, ilyen az Alföld. De lábukat be nem tették volna a vadak földjére… (Aztán évszázadokkal később egy-egy lelkes lokálpatrióta, aki híjával van a régebbi korszakok alapos ismeretének, megpróbálja azonosítani a fantázia szülte tájat, amelynek mégis nevet adott a mit sem sejtő művész.)
Meg arra is gondolok, hogy amikor készülődött az Európai Unióba a közép- és főleg a kelet-európai ember, akit különféle nacionalizmusok és fantazmagóriák nyűgöztek legalább egy évszázadon át a 20.-ban szinte eleitől végig, nos, akkortájt mindenféle rémhírek kaptak lábra: nem szeretik az EU-ban a disznózsírt, nem ismerik a tejfölt, nem tudják, mi az az orda, polentát mondanak puliszka helyett, ha libát tömnek nálunk, főleg a franciák lesznek nyűgösek, mert az konkurenciát jelent saját libamájiparuknak, ártalmas a répacukor, ezért aztán sok cukorgyárat be fognak zárni (pl. Marosvásárhelyen ez be is következett, de a gazdaság „egészsége”, és nem az emberi test épségének óvása érdekében). Emlékszünk egy kisebb hisztériára is, amely a máktermesztés kapcsán tört ki a bejgliimádók és bejglimérgezésben szenvedők körében. Ha nem szabad a mák (pro libertate macorum), nem lehet mákos kalácsot sütni, és akkor oda a karácsony íze, zamata, hangulata, hízókúrája. Még szerencse, hogy a diós nem tiltott…
A kis hisztériák nem múltak el nyomtalanul. Nagyobb, korántsem szimbolikus térbe, fontosabb emeletekre csaptak fel. Ún. hisztériaemelés történt, amely aztán konokságokat eredményezett, ami már nem csupán reánk nézve lett elvi kérdés, vesztes hadállásokba sodró vétó, hanem mindenki számára, aki a következő években pénzt, segélyt, fellendülést remél továbbra is az Európai Egyesült (Jog)Államok első fórumától.
Nem mérhető egyenlő mércével Törökország kimaradása – az európai demokráciák fóbiája az agresszív és diktatúrát cipelő Törökországgal szemben, Ankara elutasítása – és Anglia Brexitje. Hiszen Nagy-Britannia kilépve is kiválóbb és jobb, berendezkedésében ízig-vérig európai, és a demokráciában vénebb fia Európának, mint egy kicsiny földrajzi csücsökkel és a török munkavállalók, mecsetet építgető, terrorista-bölcsőhelyet vackolók sokaságával európaizálódó (Németországot utánzó) oszmán birodalom utóda.
Ellenségünk-e Európa, amely megengedi – végső soron rákényszerül – , hogy munkát adjon a kontinens rosszul kereső orvosainak, mérnökeinek, a digitáliát kezelő személyzetnek, alkalmazza a répa- és spárga-, eper- és meggyszedőket, pincéreket, felszolgálókat, sőt örömlányokat is. Ellenségünk-e ez az Európa, amely alkalmat biztosít, hogy a takarítók annyi pénzt kereshessenek pár év alatt, amellyel lakást vehetnek Kelet-Európa városaiban és kis településein, ami itthon csak nehézkes és hosszadalmas kölcsön- és hitelviszonyokba bonyolódva lehetséges. Pártok és irányzatok képviselőinek nyújt lehetőséget felszólalni, idegen nyelven megszólalni, megszólaltatni a kontinens gondjait, részt venni a döntéshozatalban, a többség vitáiban, egyenrangúként, még ha azt is kiáltozzák sokan sokfelé, hogy nem egyenlő mércével mér a unió; és világot kóstolhat honunk fia, más konyhákat is megkedvelhet az európai utas, utazhat egy puszta személyazonosságival, nem kell a rendőrségi tisztviselők megalázását elszenvednie útlevélsorokban, alkalma van látni, kocsit vásárolni, mérlegelni, demokráciát tanulni, tanulmányozni, és az ülések után pihentető gyanánt parkokban sétálni, pubokba beülni, orgonamuzsikát hallgatni vagy orgiákon részt venni. (Csak az a baj, hogy a végén minden kiderül.)
Európa alá van aknázva hírbombákkal. Nagyon pletykás társaság lakja. Sok benne az újságíró, megfigyelő, véletlen járókelő, fényképész, tévés, kommentátor; a köz- és magánmédia nem nyugszik egy percre sem. Ezernyi csatorna áll a híradás rendelkezésére. Ez a meztelen igazság. Amely elől előbb-utóbb elmenekülhetsz. Akár az információs csatornákon is leereszkedhetsz. Az igazság úgysem eresz(t).
