2024. november 30., Saturday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Eta néni gyümölcsei

Szürke kalapjában, hosszú kabátjában mintha egy titokzatos tündérmeséből lépett volna át a kövesdombi könyvtárszobába.

Szürke kalapjában, hosszú kabátjában mintha egy titokzatos tündérmeséből lépett volna át a kövesdombi könyvtárszobába. Fél három múlt három perccel – talán nem véletlen a mágikus próbatételek hármasának ismétlődése.

– Igyekeztem, de csúszott az út – mentegetőzik az alig érzékelhető késésért a könyvtár szépkorú „önkéntese”, aztán a fürdőbe siet, hogy megigazítsa a haját.

– Nincs olyan hideg, nem kellett volna kalapot tennem. Most el van lőve a frizurám – sóhajtja, majd körülnéz: – Hogyhogy nincsenek itt a gyerekek? Foglalkoztam volna velük. – Nemsokára mellém telepedik, és mesél. Régmúlt idők és egészen friss élmények színe, illata villan át a könyvek uralta téren. A magányról egyetlen szó sem esik, pedig ez a hangjában, mozdulataiban csupa szépséget, eleganciát sugárzó, 78 éves hölgy, Balogh Etelka csaknem négy éve egyedül él.

– Tavaly márciusban jöttem először ide – kezdi a történetet. – Az újságban meghirdetett számítógépes tanfolyamra jelentkeztem, de bal lábbal indult az egész, ugyanis éppen akkor telefonált a lányom, hogy hazarepül Sopronból, így nem tudtam jelen lenni az első találkozón. Féltem is, hogy komolytalannak gondolnak. Itt tanultam meg internetezni, így most már mindennap levelezhetek az unokáimmal. A legnagyobbik, Réka Berlinben él, nemzetközi jogot végzett, most doktorál, a középső, Zsombor, az ELTE történelem-földrajz szakára jár, a legkisebbik, Cseperke, Pápán a hittudományok akadémiáján tanul. De nemcsak nekik írogatok, sok más ismerősöm is van a világhálón, például egy ausztráliai, az nyomja nekem a videókat, és ukrajnai barátaim is vannak, velük románul társalgok. Egy kiránduláson regáti gyerekekkel ismerkedtem meg, velük is szoktam beszélni, meg a Pápán lakó unokám évfolyamtársaival is. Egy ismerősöm megkért, hogy küldjek időnként a honlapjára idézeteket, verseket, vicceket. Szívesen segítek, legalább elfoglalom magam. Vicceket a gyerekektől kértem, de kikötöttem, hogy csak pistikés vagy mórickás poénok legyenek, nem pedig olyan kétértelműek.

Eta néni hollandul is megtanult az évek során. Tízegynéhány évvel ezelőtt a marosvásárhelyi alsóvárosi református egyházközségnél kirándulást szerveztek Hollandiába, és az utazás előtt a lelkész megtanított pár szót, mondatot a jelentkezőknek, a hazatérés után pedig nyelvtanfolyamot szerveztek az egyháznál.

– A férjem biztatott, hogy ne hagyjam ki ezt a lehetőséget. Úgy indultam neki, hogy ha nem megy, abbahagyom, de két év múlva már folyékonyan beszéltem hollandul – mondja, majd arról mesél, hogy most is rendszeresen vendégül látja a holland barátokat, olyankor islert is süt nekik, egy alkalomra legalább 400 darabot. A könyvtárban sem tétlenkedik, amikor nem a számítógép előtt ül, a kartotékokat rendezi. Nem esik nehezére, hiszen egykor a megyei posta távközlési igazgatóságán dolgozott, élete nagy részét számok között töltötte. Férje 1980-ban szívinfarktust kapott, ezt később újabbak követték, aztán agyvérzésen is átesett. Eta néni három évtizedig ápolta párját, mozogni, beszélni is ő tanította meg újra. Könnyek nélkül idézi fel az előzményeket.

– A férjem szüleinek két hektár földjük, három házuk és egy nagy gyümölcsösük is volt 150-200 fával. 1980-ban az állam mindent kisajátított, két házat lebontottak, a gyümölcsöst felszámolták. Mondtam a férjemnek, hogy ne menjen oda, ne nézze meg, hogy húzzák ki a buldózerek a fákat a földből. Elment, végignézte. Két nap múlva szívinfarktust kapott.

Eta néni kárpótlást kért az eltulajdonított birtokért, egyelőre azonban csak az ígéretekkel maradt. Külföldön élő szerettei évente többször meglátogatják, tavaly viszont ő utazott el háromszor is, először az egyik unoka ballagására, aztán a dédunoka születésére, majd a keresztelőre. Tudja, hogy családja szívesen látná, ha úgy döntene, hogy kiköltözik, ilyesmit azonban nem forgat a fejében.

– Megmondom őszintén, nem tudnám itthagyni a férjem. Mikor az idő megengedi, ki-kisétálok a temetőbe, ezekről a látogatásokról nem mondanék le semmiért. A férjem, miután megbetegedett, mindig azt mondogatta: „Ez van, ami van, de attól mi nagyon jól vagyunk”. Úgy is volt. A lélek gyümölcseiből táplálkoztunk, a szeretetből, bizalomból, hitből.

A szépkorú hölgy minden reggel fél 8 körül ébred – elég későn, ahhoz képest, hogy amikor a postán dolgozott, hajnali 5-kor volt az ébresztő, mondja –, délelőtt számlákat fizet, délután hetente egyszer a nőszövetségbe jár, a könyvtárba kétszer jön el, egy szomszédasszonnyal színházi előadásokat is megnéz. Testét, szellemét sem hagyja munka nélkül, gyakran írja le gondolatait, újságok, rádiók szerkesztőségébe is betelefonál, ha közérdekű jelenség foglalkoztatja.

– Egy-egy fogalmazás után jólesik a fizikai munka, ablakot pucolok, porszívózok, a takarítás után pedig szívesen írogatok – mondja, amikor kedvenc időtöltéséről faggatom. Aztán egy történetet is elmesél, tavalyelőtt karácsonykor történt.

– Templomba indultam, gondoltam, előtte kiviszem a szemetet. A konténerhez érve egy fejet és két lábat pillantottam meg. Rettenetesen megijedtem, azt sem tudtam, mit tegyek. Nemigen járt senki az utcán, az üzletek is bezártak már. Kihívtam a mentőket, rövid idő alatt meg is érkeztek, felemelték és elvitték a szemétkupac alatt fekvő testet. A templomba persze már nem értem el. Nemsokára aztán visszahívtak a mentőszolgálattól, és megköszönték, hogy telefonáltam. Azt mondták, meg tudták menteni az illetőt, még nem volt kihűlve.

Indulás előtt e-mail címet cserélünk, aztán beszélgetőtársam elfoglalja helyét a számítógép előtt. Szeme sarkából az ajtót figyeli, várja a gyerekeket.

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató