„Estvéli harangszókor...”

Csomortáni Gál László kiállításán

Időben szinte ugyanakkor zajlott a 2020-as év első tárlatnyitója a marosvásárhelyi Bernády Házban, mint a templomba járókat esti imádságra szólító harangkongás, Csomortáni Gál László festményei azonban, amelyeket a fenti címen gyűjtött egybe, és helyezett egymás üzenetét erősítő egységbe a festő, a kereszténységnél, illetve mai vallási képzeteinknél korábbi hitvilágot, szokásrendet idéznek a nézők elé. Ne legyünk kizárólagosak: azt is. Úgy, hogy archaikus imádságokat, ráolvasásokat, ősi népi hiedelmeket, népmeséket, balladákat, népdalokat, kesergőket elevenítenek meg, ültetnek át a festészet, a népi díszítőművészet, a színek, formák, vonalak nyelvére. Az átlényegítő látványteremtés a későbbi korok katonanótáit, azok forrásvidékét és valóságát is érinti, és az sem téved, aki a kiállítás egyik-másik munkáján mai életérzéseket vél felfedezni.

A Marosvásárhelyen most bemutatkozó Csomortáni Gál László tematikájában, hangvételében, stílusában, színvilágában, fényüzenetei, képfelületei hordozójában, megoldási ötleteiben, dekorativitásában egyaránt különleges, szokatlan festményekkel lepte meg a művészetkedvelőket. Igaz, vannak nézők, akik a világhálón láthattak reprókat az alkotásairól, de azok, akik ritkábban szörföznek az interneten, nemigen hallhattak róla. A Csíkszereda közelében, a Csíki-havasok aljában, Csíksomlyótól nem messze elterülő kis falu, Csomortán lakója a csíkszeredai Nagy István Művészeti Középiskolát, majd a nagyváradi képzőművészeti egyetemet elvégezve vált alkotóművésszé. Szobrászatot tanult, de visszatérve falujába, a festészet mellett kötelezte el magát. Egy évtizede fest rendületlenül, természeti környezetben, hagyományos földművelő, állattartó életmódot folytatva biztosítja szép családja szükségleteit, és a lehetőséget arra, hogy kedve szerint foglalkozzék alkotói elképzeléseivel, törekvéseivel. Érdekes, hogy a határon túliak hamarabb fedezték fel rendhagyó művészetét, mint az itthoniak. Több kiállítása volt Magyarországon, Skandináviában, az Amerikai Egyesült Államokban, mint itthon. Sajátos művészetének, ábrázolásmódjának, kifejezőerejének a híre utóbb szivárgott vissza a hazai tájakra, egy ideje a szülőföldön is több helyről kapott felkérést kiállításra. Főleg miután kiderült, hogy Csomortáni Gál László pályázatával elnyerte a Magyar Művészeti Akadémia három évre szóló alkotói ösztöndíját. Tavaly tizenkét egyéni tárlata volt, beleértve a sikeres New Yorki-i, Los Angeles-i és budapesti bemutatkozást is. A mostani vásárhelyi kiállításán látható művek, több mint harminc alkotás döntő többsége 2019-es keltezésű, van néhány 2018-ban festett képe is. Sok festmény olyan friss, hogy az olajfesték alig száradt meg rajtuk a megnyitóra. 

Nem mellékes apróság ilyesmit megjegyezni, ez is jelzi, milyen intenzitással dolgozik a művész. Egyben azt is, hogy mennyi mindenre figyel. A Bernády Házban például az volt a kérése, hogy vizesedényekben biztosítsanak kellő párásítást a termekben, mert a túlságosan párátlan, száraz levegő könnyen károsítja, elhajlítja a képeit. Munkásságának talán legmeghatározóbb jellegzetessége ugyanis, hogy régi falapokra, bútor- és háztartozékokra, deszkákra, lemezekre fest, azok erezete, idő kikezdte felülete, a bogok, görbületek, görcsök állapota, elhelyezkedése irányítja az ecsetét. Régi házbontásokból, eldobott ajtókból, padlásdeszkákból, bútordarabokból, kerítésekből, az enyészetnek kitett más fadarabokból, használati tárgyakból választja ki művei anyagát. Bensőséges kapcsolata van a fával, mint mondja, legtöbb esetben nem az ő akarata érvényesül, a falap állapota, a sérülések, vágások, mélyedések, kiszögellések sajátossága, mindazok a nyomok, elfeketedések, amiket az eltelt századok, a természeti viszontagságok és az emberi beavatkozások előidéztek bennük, rajtuk, előbbrevalók az ő alkotói szándékainál, gyakran felülírják azt, amit eredetileg eltervezett. Ahogy teltek az évek, immár ő is jobban tud olvasni bennük, alapos szemlélődés után látja bele a fába a születendő látványt, amelynek összhangban kell lennie az alapanyaggal. Ha pedig éppen elfogyott a képnek való, sok évszázados falap, jöhet egy-egy új is, de azt is úgy kell égetni, csiszolni, faragni, előkészíteni, hogy hiteles legyen a ráfestett mondandó. Akár úgy is, hogy szőttesekkel, szalmával, szénával, csuhéval, egyéb tartozékokkal dúsítható a rajz, a jelkép, a színes felület. 

Ég és föld, jó és rossz, fény és árnyék, öröm és bánat, sírás és kacagás, emberek és állatok, angyalok és ördögök, élők és túlvilágiak, elűzendő démonok, a nagyvilágra, csillagokra nyíló vagy könnyet hullató szemek veszik körül a nézőt a kiállításon; úgy érezheti, hogy maga is visszacsöppent az egykorvoltak közé, és ott van azokon a meghatározhatatlan, titokzatos helyeken, ahol a feketék és barnás színek homályában csatlakozhat a gonosz erőket kergető, riogató ráolvasókhoz. Bizakodva, bátran, hiszen mindenütt felvillan és mindennél erőteljesebb az égi fény, a nap sárgája, a tűz bíbora, az élet, a jóság reménysége. Balladai tömörség, egyszerűsítés, kihagyásos szerkesztés, vizuális metaforák, tradicionális népi motívum ötvöződnek ezeken a munkákon. Nehéz lenne műfajilag besorolni Csomortáni Gál László művészetét. De nem is ez a lényeg. Hat az emberekre. És még mindig létező életérzéseket, olyan ősrégi hagyományokat rögzít, amelyeket helyenként még őriz a népi emlékezet. Akárha templomi festett kazettákat, mennyezetet látnánk. Tavaly októberben a festő ott volt a Gyimesekben, a borospataki művésztelepen festette a vásárhelyi kiállítás címadó képét. Ottani asszonyokat faggatva, hallgatva ismerte meg alaposabban a ráolvasások sajátosságait. Abból a tudásból ihletődött, amikor megálmodta méreteiben kicsi, mégis monumentális hatású képi látomását. A teljes sor ekképpen szól: „Estvéli harangszókor meg ne találtassál!”. Aki vagy ami az archaikus imádság, a ráolvasás címzettje, az a gonosz, az ördög, az emberek megrontója, s kotródnia kell, mire felcsendül este a harangszó. Ehhez hasonló hangulatú képek még bőven vannak a tárlaton, de olyanok is, amelyeket egy-egy szép dal, mese vagy népszokás inspirált.

Mintha imát hallgattunk volna, amikor a megnyitón Kásler Magdi, a Maros Művészegyüttes népszerű énekes, táncos művésznőjének mélyen átélt, ihletett előadásában két olyan dal csendült fel, amelynek képi megfelelője ott függött szemünk előtt a falon. Mindig létrejön valami többlet, mindig tartósabb az élmény, amikor megvalósul a művészetek ilyen felszabadult, spontán kézfogása.