Szép volt, felemelő a vasárnapi székelyföldi nagy menetelés. Sokat fogunk még beszélni, írni róla. Rengeteg embernek szerzett lelki feltöltődést. Olyanoknak is, akik személyesen nem lehettek ott, de a média jóvoltából úgy érezhették, valamennyire ők is osztozhatnak a jelenlevők együttes élményében, az összefogás örömében.
Szép volt, felemelő a vasárnapi székelyföldi nagy menetelés. Sokat fogunk még beszélni, írni róla. Rengeteg embernek szerzett lelki feltöltődést. Olyanoknak is, akik személyesen nem lehettek ott, de a média jóvoltából úgy érezhették, valamennyire ők is osztozhatnak a jelenlevők együttes élményében, az összefogás örömében. A román hírközlő csatornák, mint már annyiszor, amikor nagyobb tömegeket mozgósító magyar ügy kínálja a tudósítandó eseményt, újra leszerepeltek. Egyesek azzal, hogy elhallgatták az akciót, mintha mi sem történt volna, noha máskor húsz ember csődületét is világszenzációként tálalják, mások meghamisították, elferdítették a valóságot. Nevetséges, mennyire elfelejtenek számolni, amikor valahol magyarok mennek ki az utcára, terekre tiltakozni, ünnepelni. Tizenötezer a felső határ, ezen felül legyen akár száz-, kétszázezer gyülekező, bizonyos többségi újságírók, sajtóügynökségek számára az ott levők döntő hányada láthatatlan marad. A nagyobb nyomaték kedvéért a tudósítók hatósági adatokra is hivatkoznak, persze a rendőrségi, csendőrségi bejelentéseknél is hibádzik a számítás. Az ilyen szellemi igénybevétel a testületnek amúgy sem kimondott erőssége. De ha az érzéseiken nem is tudnak felülemelkedni, azért mégis több objektivitást várnánk mindnyájuktól. A politikusok esetében ilyesmi meg se fordul a fejünkben. Ők elvakultan mondják, szajkolják, üvöltik a magukét, ki-ki saját vérmérséklete, műveletlensége, agyi képességei szerint. És ez így lesz még sajnos elég hosszú ideig. Ami azt is jelenti, hogy a székelység autonómia-törekvéseiért is hosszasan kell még küzdeni. A mostani kezdeményezés csak egyike volt azoknak a méreteikben, jelentőségükben kiemelkedő tüntetéseknek, amelyek egymást követve, valamikor eredményre vezethetnek. Pláne, ha mint most, a következőkben is nemzetközi figyelemben, szolidaritásban részesülnek. Erről most többet nem is mondanék, annál is inkább, mivel bízom benne, hogy azok a magyar vezetők, akik felvállalták a székelyföldi autonómia kivívását, következetesen teszik majd a dolgukat. Viszont azt hangsúlyozni kívánom, hogy miközben az itt tömbben élő hétszázezerenyi magyar ember érdekeiért harcolnak, ne feledkezzenek meg a szórványról sem. Erdély-, illetve országszerte ők is lehetnek ennyien. És nekik nehezebb. Nekik mindenütt kisebbségben kell védelmezniük magyarságukat, érvényesíteniük törvényadta jogaikat. Ez arról jutott eszembe, hogy a hét végén Nagyenyeden és Gyulafehérváron is számos magyar ünnepelt: megtartották a Bethlen-napokat. Enyeden a nagy fejedelem nevét viselő iskolák küldöttei találkoztak a kollégiumban. Fehérváron szombaton egésznapos rendezvénysorozatot szerveztek. És nem csak az ősi székesegyházban tartottak ökumenikus istentiszteletet és koszorúzást. Köztérre is kivitték a magyar megnyilvánulásokat. Több órán át zajlottak a vártéri színpadon a magyar előadók, együttesek műsorai. Igen, Gyulafehérváron, az oroszlánbarlangban, a román nemzeti öntudat és elfogultságok jelképes központjában. És nem jutottam olyan hírhez, amely nacionalista jellegű megnyilatkozásra, rendbontásra utalt volna. Persze ilyenkor, reflektorfényben a hatóság is körültekintőbb, jobban ügyelnek, hogy béke legyen. De ezek a dolgok, amikre hivatkozom, többnyire a hétköznapokon, a mindennapi életben dőlnek el. Ebben kell folyamatos törődéssel, kitartó támogatással erősítenünk szórványban élő nemzettársainkat. Nem feledve, hogy mi is, akiket szép számban egymás mellé rendelt a sors, könnyen az övékéhez hasonló helyzetbe kerülhetünk, ha kényelemből, kishitűségből, gyávaságból, közönyből és más emberi gyarlóságból kifolyólag bármit is feladunk a minket megillető jogokból.
