Könnyen felejtünk. Magamból kiindulva feltételezem, hogy kevesen tartják úgy számon április 26-át, mint egy olyan napot, amikor nagy veszélybe került az emberiség. Harminchét évvel ezelőtt történt a csernobili atomerőmű-baleset, amiről ma már eléggé egykedvűen beszélünk, ha szóba kerül. Igaz viszont, hogy ez a dátum nem mondott semmit nekünk, a pripjatyi robbanás zaját és tragikus következményeit akkor még elnyelte a kommunista diktatúra mindent elnyomni, torzítani vagy éppenséggel tompítani próbáló hazugsággépezete. A katasztrófa híre csak napokkal később, május elsején robbant be a romániai köztudatba, miután a jónép nyugodtan kinapozta magát a zöldben, minden porcikáját kitéve a szokatlanul ragyogó és tiszta verőfénynek, a sugárzásnak. Akkor aztán eléggé megrettentünk, mint általában minden olyantól, amivel addig nem találkoztunk. Pedig valójában még nem is tudtuk, mekkora a baj, mennyi bánatot, borzalmat okoz vagy okozhat a világnak az atomenergia ilyen békés felhasználása. Csernobil története és a baleset okozta megrendítő és pótolhatatlan emberi, anyagi veszteség köztudott, vagyis amit tudni lehet róla, az többnyire hozzáférhető, filmek, könyvek sokasága, a média és a világháló valamennyi csatornáján felbukkanó információk özöne szól róla, mégis inkább kuriózumként, bulvárízű, fura jelenségként forog közszájon, mint olyan végzetes lehetőség, aminek valósággá válását mindenképpen meg kell akadályoznunk. Pedig a 2011 márciusában bekövetkezett fukusimai tragédia majdnem akkora erővel és intenzitással figyelmeztetett a világméretű veszélyre. De az is csak rövid időre borzongatott meg, elvégre Japán olyan messze van, mintha nem is lenne valóságos, egy tucatnyi esztendő meg amúgy is könnyen elhomályosítja az ilyenszerű gondolatainkat. A háború viszont más, az itt van a szomszédban, az már sokkal kézzelfoghatóbb, élet-, illetve halálszerűbb, naponta kínálja az elképzelni is nehéz borzalmakat, a potenciális végítélet, a nukleáris támadás vagy baleset könnyen realitássá válható esélyét is. Ördög tudja, miért, ma már mintha ez sem rettentene meg különösebben. Amikor az oroszok lerohanták Ukrajnát, és Putyin könyörtelen csapatai Csernobil közelébe jutottak, mi több, lőni is kezdték a várost és környékét, s az atomerőmű körül robbantak a lövedékek, megijedtünk, de ehhez is hamar hozzá lehet szokni. Érdekes egyébként, hogy akkor tudatosodott igazán bennem, hogy Csernobilra addig sohasem úgy gondoltam, mintha Ukrajnában lenne. Valahogy az egykori nagy Szovjetunió sajátjának véltem, úgy képzeltem, ott van valahol Oroszországban. A tavalyi harci események tudatosították bennem a hollétét. De most is az a benyomásom, hogy olyan az egész, mintha oda célozva az oroszok önmagukat is lőnék. Elvégre, ha tovább sérül a reaktor, az számukra is végzetes lehet! De törődik is ezzel valaki?! Nyilván az százszorosan nagyobb gond, hogy kinek a kezében van az atomrakétákat, nukleáris töltetű bombákat indító szerkezet, ki nyomhatja meg az egész bolygót elpusztítani képes arzenál bevetésének indítógombját. Egyáltalán érdekli-e a háborúzókat, hogy ha ilyesmi bekövetkezik, itt kő kövön nem marad? Pedig akárki sejtheti, bármilyen kataklizma pusztításánál hatványozottan nagyobb lenne egy nukleáris összecsapás végeredménye. Gondolni sem merek rá. De ilyen irányba vezetett a naptári bejegyzésből fakadt gondolatmenet. Április 26-át különben nem is ez a maga idején napokig elhallgatott baleset tette nevezetessé a kalendáriumban. 2001-től a szellemi tulajdon világnapjaként emlékeznek meg róla. Persze erről is rengeteget lehetne mesélni, hosszasan folytatható ennek kapcsán a filozofálgatás. Többek közt azért, mert sok szempontból tisztázatlan még a szellemi tulajdon fogalma. Konzultáltam róla a Mesterséges Intelligenciával is. Ő (az?) is nagyjából ezt mondta. Megannyi dologban tehát kénytelenek vagyunk bizonytalankodni. Még az is megkérdőjelezhető, hogy az itt közzétett eszmefuttatás az én szellemi tulajdonom-e vagy sem. Ha nem, akkor kié? És folytathatnók a kérdéssort hosszan tovább. Jó lenne viszont legalább abban biztosnak éreznünk magunk, hogy sosem leszünk egy pusztító világégés áldozatai. Ugyan!!
