Már csak ez hiányzott! A Google is elkapta. Aligha a koronavírust, de nem is az a lényeg, hogy mit, hanem a hír, hogy gyengélkedik. Hétfőn a déli, kora délutáni órákban több szolgáltatása nem működött a világ bizonyos részein. Magam nem tapasztaltam, de millió egyéb dolgot, jelenséget se tapasztalok, mégis van. Mint jelzik, a Gmail és a YouTube is elérhetetlenné vált egy időre, és akadoztak a Google Drive, a Calender, a Google Play, a Hangouts szolgáltatásai. A múlt héten, csütörtökön a Facebook Messenger közönségének voltak okai panaszra, sokan, főleg az európai nagyvárosokban lakók nem tudtak üzeneteket küldeni és fogadni okostelefonon. Szerverproblémák is sűrűn adódtak. Jól nézünk mi ki, ha már ez is beadja a kulcsot! Tényleg teljesen magunkra maradunk. Tudom, az internet és más hasonló közösségi kommunikációs hálózatok nélkül is létezett korábban a világ, és ma sem internetfüggő mindenki. De óriási gondban lennénk, és pótolhatatlan veszteségként élnénk meg, ha bizonyos időszakra kiesne az életünkből a világháló és a kapcsolattartás, információszerzés e nélkülözhetetlennek érzett formája. A szigorodó karanténhelyzet, a vég nélküli járvány, a kötelező távolságtartás körülményei között sokakban ez tartja a lelket. A kulturális intézmények, a színházak, előadás- és koncertszervezők, tárlatrendezők is ezeken a csatornákon próbálják pótolni a kiesést, online kínálják produkcióikat, virtuálisan szólítják meg az érdeklődőket. Dicséretes az igyekezetük, a kultúrafogyasztók visszajelzései biztatóak, noha úgy sejtem, hogy az online események kezdeményezői a jelenleginél népesebb nézőtáborra, több méltatásra, nagyobb szakmai figyelemre számítottak. Azt gondolom, hogy a komolyabb elismerés, az avatott feedback, a profi visszacsatolás viszonylagos hiánya abból is adódik, hogy az online közvetített rendezvények nagy hányada technikai szempontból nehezen fogyasztható. Persze lehet, hogy magamból indulok ki, és felelőtlenül általánosítok, miközben az én készülékemben van a hiba, beleértve a saját szemem, fülem. De tény, hogy a legtöbb színházi közvetítés alkalmával kiderül, rosszul látok, rosszul hallok, és bármennyire igyekszem beleélni magam az előadásba, kudarcot vall a koncentrált erőfeszítés. Hasonló csalódás ér az online kiállításnyitók alkalmával is. A maszkosan beszélők hamar érdektelenné válnak, a művészek és műtárgyaik veszítenek vonzerejükből. És így tovább, akad még több olyan tényező, amely szegényíti a jó szívvel, nemes szándékkal, sok energiával, odaadással felkínált élményt. Ezekben a napokban is sok jelentős marosvásárhelyi kulturális művészeti megnyilvánulás tart(ott) igényt a közfigyelemre. A Spectrum Színház hétfő este online változatban vitte közönség elé az idei első bemutatóját. Matei Vişniec És a csellóval mi legyen? című érdekes, abszurdba hajló szövegét Török Viola rendezésében elevenítette meg a társulat. Megnéztem, érdemben nem tudok szólni róla, keveset hallottam, némileg többet, de mégsem eleget láttam belőle. Annál inkább várom, hogy élőben majd a színházban találkozhassam a produkcióval és létrehozóival. Remélem, hogy nem járok hasonlóképpen a Tompa Miklós Társulat szombat, vasárnap este képernyőre kerülő premierjével is. Radu Afrim Retromadár… című sikeres előadásának folytatása, a Grand Hotel Retromadár talán nagyobb eséllyel válik élvezhetővé az élő közvetítésben, elsősorban azért, mert előreláthatóan több lesz a fény, a szín, a mozgás a sokszereplős produkció színpadán. A héten még zajlik a XXI. Musica Sacra Fesztivál is. A koncerteket szintén online sugározzák a Kultúrpalotából. És ugyanúgy nyílik meg holnap 17 órakor a festészeti Téli Szalon is az Art Nouveau Galériában. A K’Arte Egyesület kisgalériája kirakatüvege mögül tárja a nézők elé a Winter Games III. vizuális alkotásait. Akarva-akaratlanul nő az elidegenedés. A szeretet közelgő ünnepe előtt egy jó héttel még inkább szeretném visszakapni régi kézfogásos, ölelkezős, panaszkodón is vidám, csevegős életünket.
