2020. szeptember 24., csütörtök

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Vesztegzár a grand fotelben. Igen, önkéntes benn tartózkodásom döntő részét a kényelmes, nagy karosszékben töltöm, és akár Rejtő Jenő legmulatságosabb regényét is újraolvashatnám, hiszen kell a humor, jobban, mint bármikor, de amikor terjedelmesebb olvasmányadósságaimat veszem elő, mindegyre kiderül, nehezen tudok elmélyedni bennük. A friss információk, a napi történések igénye nem hagy nyugodni, kénytelen vagyok felpattanni, azt lesni a médiában, hogy aktuálisan éppen mi zajlik itthon és a nagyvilágban. Ennek persze az is az eredménye, hogy időnként belémsettenkedik a nyugtalanság, olykor még a szorongás is. Pláne, hogy folyton azt hallom, azt látom, hogy azok közé tartozom, akik számára a legnagyobb veszélyt jelenti a korona. Nem jó. El kellene kerülni az ilyesmit. Biztos elegen vannak azok, akik túlteszik magukat az ilyesmin. De egy olyan örökmozgó, nyüzsgő alkatnak, mint magam, aki aktív résztvevőként és szervezőként is hozzászoktam a rendezvények sűrű láncolatához, s ráadásul újságírói kíváncsiságomat is igyekeztem minél gyakrabban kielégíteni, az ilyesmi nemigen megy. Pedig a jelenlegi helyzetben a kulturális kínálat tekintetében igazán nem panaszkodhatunk. Minden művészeti intézmény, számos író, alkotó és előadóművész a maga módján és lehetőségei szerint, valamennyi médium rengeteg ötlettel és interaktív megoldással próbálja pótolni mindazt, ami az intézményes programok kiesése miatt kimaradt a mindennapjainkból. A színházak felvételről sugározzák előadásaikat, hozzáférhetők a legjobb filmek, a múzeumi gyűjtemények, mindenféle különlegességek, az írók felolvasnak, a színészek verset mondanak, a zenészek muzsikálnak, hangjátékok kerülnek terítékre, könyveket is kimeríthetetlenül kínál az e-book és a többi. De mindez virtuális – nagyszerű, de valahogy mégis élettelen hiánypótló. Cikória, szója babkávé hiányában. Ezt az utalást inkább az idősek értik, azok, akik a diktatúra idején ismerkedtek meg az általános nélkülözésből, megszorításokból következő ilyenszerű kényszermegoldásokkal. Azok az emberek, akik itt, Marosvásárhelyen és talán másutt is a hagyományos irodalmi események, a tárlatnyitók, a komolyzenei kon-certek, színházi előadások és más ilyen programok leghűségesebb, leglelkesebb közönségmagját képezik. Valószínűleg most őket viseli meg leginkább az „élő” kultúra krízisállapota. És rájuk telepszik a legnyomasztóbban a magányosság érzése. Mert azon túl, hogy a rendezvényeken rendszeresen maradandó értékeknek, élményeknek örülhettek, az összejövetelek a baráti kapcsolatteremtést, a személyes találkozások lehetőségét is biztosították számukra. A műsorokon való részvétellel szerzett szellemi értékek mellett legalább olyan érzelmi, kapcsolati nyereség volt számukra az, hogy a műsor előtti és utáni beszélgetés, eszmecsere, pletykálkodás, emlékidézés a közösségi lét, az együvé tartozás tudatát is erősítette bennük. A Bernády Házban ezt nagyon sokszor érezhettük. És biztos vagyok benne, hogy ezek a belső feltöltődést segítő estek, délutánok nem csak nekem hiányoznak. Hogy meddig? Na, ez a nagy probléma! Bizonytalan, hogy mikor ér véget a világjárvány, mikor szűnnek meg az ebből fakadó kényszerszünetek, mikor áll vissza az éle-tünk a régi kerékvágásba. Bízzunk benne, hogy minél hamarabb, és a mostani, valamint a következő hetekre, hónapokra tervezett, élménydúsnak ígérkező programokat is majd egytől egyig pótolni tudjuk. És ami még sokkal fontosabb, reméljük, hogy a vész a közönség soraiban sem okoz majd veszteségeket. Ez nyilván sok mindenen múlik, de rajtunk is. Vigyázzunk magunkra! És ha már ez a tragikusan alakuló, áldatlan szökőév át nem ugorható, legalább lelki egészségünket, egyensúlyunkat próbáljuk minél hosszasabban fenntartani. Erről jut eszembe: a személyes példa jó kalauz lehet. Én is ehhez igazodom. És mosom kezeimet.