Első 1956-os emlékem hangként rögzült bennem. Gyermekként izgatottan hallgattuk szüleimmel a Kossuth rádióban követhető október 23-i drámai eseményeket. Később a történések képi tükrözése is eljutott hozzánk, hivatalosan persze igencsak torzított formában. Hosszú időnek kellett eltelnie, hogy az ötvenhatos valóságot már méltó és igaz módon mutathassák fel az írók, művészek, fotósok, filmesek. Aztán megjelentek az emlékművek is, amelyek közül a tavaly tavasszal elhunyt Kossuth-díjas szobrász, Szervátiusz Tibor, a nemzet művészének 2001-ben avatott budafoki köztéri alkotása, a forradalom mártírjainak szentelt lenyűgöző emlékműve vésődött legmélyebben az emlékezetembe. A fehér, csiszolatlan szikladarab, a lendületesen belevésett, sötéten is világítani látszó évszámmal és a művész döbbenetes Fekete Madonnájával olyan erőteljes hatású, hogy aki csak egyszer is látta, bizonyosan nem feledi. A fotóját a médiában gyakran közlik, a napokban is többfelé láthattuk. Lelki elmélyülésre természetesen kivételes lehetőség az is, ha Szervátiusz Tibor más műveivel is találkozhatunk. Jó alkalom volt erre a két Szervátiusz, apa és fia, Jenő és Tibor nagy, közös kiállítása a Műcsarnokban jó három esztendővel ezelőtt. Azt nagyon sokan megcsodálták. De számos látogató nézte meg a szobrász özvegye, Szervátiusz Klára szeptember 24-én nyílt Vallomás című fotókiállítását is. A tárlat Budapest V. kerületében, a Szalay u. 10-14. sz. alatt látogatható még november 10-ig az Oktatási Jogok Biztosának Hivatalában. A helynek marosvásárhelyi kötődése is van, az ombudsman, dr. Aáry-Tamás Lajos városunk szülötte, és ennek, ha csak teheti, tanújelét is adja. Hivatala termeiben évek óta kiállításokat is rendeznek, így kerültek ide Szervátiusz Klára válogatott felvételei is. Jól néznek ki, kettős értelemben is örülhetnek nekik a művészetkedvelők: a fotók látványvilága önmagában is megkapó, figyelemre méltó érzelmi és hangulati töltettel telített, egyben pedig egy nagy művész, egy különleges egyéniség és életmű megidézése, bensőséges, értő-érző rátekintés Szervátiusz Tibor művészi remekeinek némelyikére.
A tárlat címe is jelzi, a fotós nyíltan vállalja szubjektivitását, érzelmei is irányították, amikor témát választott, s amikor a hely szabta keretekhez igazította a szelekciót. A képek a gyász, a veszteség okozta fájdalmát is enyhíthették némiképp, az eltávozott szeretett társ jelenlétének megőrzését, a negyedszázadon át megélt számtalan közös élmény képzeletbeli újraélését is elősegíthették. Ihletett portrék is kerültek Szervátiusz Tiborról a falakra, kedvelt erdélyi tájai is feltűnnek, halhatatlan munkásságának jeles példányaiból, művészi, emberi hitvallását tükröző jellegzetes műveiből is bemutat néhányat a Színek – fények – formák alcímet viselő kiállítás. A mintegy harminc fotót az utóbbi öt-hat évben készült több száz színes képéből válogatta ki Szervátiusz Klára. A szelekció apósa, Szervátiusz Jenő szobrászművész pár alkotását is bemutatja.
Szobrot fotózni nem könnyű. A fény nagyban meghatározza, mi válik hangsúlyossá, ha a plasztikára rávetül a fénysugár, vagy ellenkezőleg, milyen értékei tűnnek el, ha nem megfelelő a világítás. Ezért gyakran egész csapat segíti a műtárgyfotográfust. Szervátiusz Klára nem igényel ilyen kisegítő apparátust. Jól ismeri férje szobrainak lelkét, lényegét, az általa használt anyagok sajátosságait, élőlényszerű viselkedését, minderről rengeteget beszélgettek az évek folyamán, és több könyvben is taglalta mindezt. Úgy fotózta a munkákat, hogy lehetőleg minden érték érvényesüljön rajtuk, sőt ha lehet, még valami többletet is nyújtson a fotográfus által bekomponált környezet. Jó példa erre a szobrász egyik legismertebb főműve, a Kolozsvári Krisztus, amely felnagyított árnyéka és megkettőződése révén újabb dimenziót és szellemi kiterjedést nyer. És amikor karba tett kézzel a fotóskompozícióhoz hozzátevődik az alkotó szuggesztív jelenléte is, az egész még egy újabb értelmezést kap.
Akik figyelemmel követik Szervátiusz Klára képeit, bejegyzéseit a világhálón, tudják róla, hogy a szépség szerelmese, odavan a szép kertért, virágokért. A szép nemcsak esztétikai, hanem etikai és emocionális kategória is számára. El tudja bűvölni egy pompás liliom vagy egy amarillisz. A kiállításon is igyekszik megosztani ezt az élményét a nézővel, felragyogtatni a csendéletek üdítő látványát is. Az élet, a lélek, a tisztaság színei hatnak rá, s a műélvezet örömét másokba is be szeretné oltani. Férjével, amikor Tibor még jó erőben volt, sokat kirándultak, járták a természetet. Mindent megcsodáltak, ami szép körülöttünk. Amikor párja már beteg volt, és nem mehetett hosszabb utakra, helyette is fotózott, így örültek kettesben mindannak, ami számukra szép volt, és szép is maradt. A tárlat látogatói ebbe az élményvilágba is önfeledten belemerülhetnek.
