Olvasom, hogy az augusztus 10-i bukaresti tüntetés kijelölt területére a futballmeccseken használt beléptetőrendszert alkalmazta a hatóság, hogy így akadályozza meg a veszélyes anyagok, eszközök bevitelét, bevetését. Na, hiszen! Mintha nem látnánk, mi történik a stadionokban! Elég a Craiova – Budapesti Honvéd összecsapás minősíthetetlen történéseire gondolnunk. Hanggránát, öngyújtó, füstbomba! Az ilyenek hogy kerülnek a lelátóra a „szigorú” ellenőrzés dacára? Csakis úgy, ha elnéző a karhatalom. Vagy azért, mert részrehajló, vagy, mert a bunyó, a botrány jól jön neki. Romániában mindkét hatalmi hozzáállás tetten érhető, pláne, ha a kisebbség, a magyarok kárára, bőrére megy a buli. Ha a futballisták nem is remekelnek, a futballhuligánok csapata remekül teljesít. Kellő irányítással különösen. A mostani tiltakozás Bukarestben és más városokban az egy évvel ezelőtti véres tüntetésre emlékeztetett, amikor a csendőrök, kommandósok nagyon keményen, kíméletlenül léptek fel, sok békés embert is bántalmazva. A randalírozó futballdrukkerek, a dinamósok, steauások (?), akik az akkori beavatkozásokra ürügyet adtak, aránylag szárazon megúszták. Utóbb is tapasztalhattuk, az úzvölgyi eseményeken például, hogy milyen hatásos tud lenni a rabló-pandúr, tolvaj-zsandár összjáték, ha a hatalom érdeke éppen ezt kívánja. Ilyenkor nyoma vész minden lehetséges tettesnek, mit sem ér az azonosításra bármely cáfolhatatlan bizonyíték, videó- vagy hangfelvétel. Még a nemzetközi közvéleményt is sikerül megtéveszteni. Ebben tökélyre vitte ténykedéseit az ország. Pedig nem is banánköztársaság. Olykor annál rosszabb, de most ne hasonlítgassunk. A téma kínálta az apropót. Ugyanis ötven éve, 1969 júliusában zajlott az a bizonyos közép-amerikai futballháború, amely akkoriban megdöbbentette a civilizált világot. Százórás vagy ötnapos háborúnak is nevezték. El Salvador és Honduras között robbant ki, az volt a tét, hogy a két labdarúgó-válogatott közül melyik juthat ki a világbajnokságra. Ebből keletkezett az ellentét, robbantak ki az összetűzések, majd maga a fegyveres összecsapás, a háború, de nyilván ennek az egésznek ennél komolyabb és összetettebb okai voltak, politikai, gazdasági, egyéb alapvető érdekek húzódtak a háttérben. Könyvek, filmek, tanulmányok elemezték utólag a történteket. Tény, hogy az emberek nemzeti érzelmeit könnyű felkorbácsolni, főleg, ha olyan szenvedélyekről van szó, mint a labdarúgás. Vagy öt-hatezer halott, tízezernél több sebesült lett a végeredmény. Nem jó az ilyesmivel játszani! Ma sem. Európának ezen a tájain sem. És mégis lépten-nyomon kijátsszák a magyar kártyát. Már javában zajlanak az új idény labdarúgó-bajnokságainak összecsapásai. Ahol egy kis magyar vonatkozású hivatkozással lehet hőbörögni, azt holtbiztosan meg is teszik. Magyargyalázó feliratokkal, transzparensekkel, rigmusokkal. A legritkábban követte büntetés az ilyen megnyilvánulásokat. A szurkolók megfékezhetetlenek, nézzük el nekik, hangzik az igazolódás ilyenkor. Ne nézzük el! De elsősorban azt ne feledje senki, hogy a lelátók amúgy is felfokozott hangulata akkor igazán veszélyes, ha „a politikai őrület és a hatalom a maga erőszakszervezetével meg is lovagolja”, rá is épül erre. Egyébként: Ria-ria-mizéria! Ez is egy felkapott biztatás lehetne a honi stadionokban, sajnos talán még nagyon sokáig.
