2019. június 26., szerda

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Belestem Sztálin hatalmas bal fülébe. Nem láttam semmit, visszhangot se érzékeltem. Pedig mennyi információ, jelentés, titok, pletyka, hazugság jutott el azon a véreskezű diktátorhoz, és pecsételte meg milliók sorsát évtizedeken keresztül! Döbbenetes méretű a bronzfül, a dicstelenül letűnt generalisszimusz hírhedt budapesti szobrának töredéke. Az 1956-os forradalom annak ledöntésével kezdődött, a gyűlölt pártvezér nyolc méter magas, irdatlan ércmását a diadalittas tömeg nem a Városliget melletti helyén, hanem végül a Blaha Lujza téren verte apró darabokra. Akkorról maradt meg a fül, ami előtt a minap a Magyar Nemzeti Galéria Minden múlt a múltam #huszadik század #privátfotó #Fortepan című kiállításán időztem a budai Várban. A szobordarab csak kuriózumnak számító, különös járuléka a tárlatnak, akár hiányozhatna is a képek közül, de a szokásosnál is hatásosabban indít el egy olyan történetet, amilyen a nézők ezreiben megannyi formában kelhet életre a több mint 350 válogatott fotó láttán. Az augusztus 25-ig látogatható kiállítás Magyarország 20. századát mutatja be az átlagember nézőpontjából. Részben Erdély is megmutatkozik az 1990 előtt készült régi felvételek révén. Erre még visszatérek, előbb azonban illő, hogy magáról a Fortepanról is közöljek néhány tudnivalót. Noha biztos vannak olyan olvasók, akik egyet s mást már tudnak róla, ugyanis digitális gyűjteményként megtalálható az interneten. Tömören talán elég, ha abból a szövegből emelek ki pár mondatot, ami a belépőket fogadja a Virágvölgyi István kurátor gondozta tárlaton: „A Fortepan digitális gyűjtemény 110 ezernél is több fényképét két középiskolai osztálytárs, Tamási Miklós és Szepessy Ákos kezdte el gyűjteni még az 1980-as években. A kidobált, ócskapiacokon felbukkanó amatőr fotók és negatívok rendszeres, de esetleges gyűjtögetése után 2010-ben indították el internetes oldalukat 5000 digitalizált fotó közzétételével. Hamarosan sok magánember és közintézmény is csatlakozott a mára 600 fősre dagadt adományozói körhöz, akiknek képeivel havonta bővül az archívum.” 

A kiállításon szereplő képek mindegyikéhez tartozik, tartozott egy történet. Szerencsés esetben ez a történet visszaidézhető, a legtöbb esetben azonban már nem ismertek a fotókon szereplő konkrét személyek, az egyes képek keletkezéstörténete – így a látogató képzeletére van bízva, hogy milyen történetet lát a fénykép mögé. Akárcsak egy nagy, közös, családi fotóalbumban, az emberi életút stációi mentén követik egymást a fotók. A termek sorrendjében először gyerekek, azután fiatalok, majd felnőttek és végül idősek a fotók főszereplői. És kiemelten fényképfelvételekből, dokumentumokból, a témához tartozó tárgyakból összeállított önálló installációk részleteznek tizenhat jól körülírható történetet, jelenséget, érdekességet. Kit ez, kit az ragad meg jobban. Engem nyilván az 1980-as romániai évek képi tükrözése marasztalt a leghosszasabban. Az installáció címe: Egy szamizdatfotós beszámolója Erdélyről. A Kádár-kori ellenzéki mozgalom egyik ismert képviselője, Jávor István ténykedésébe nyújt bepillantást. Kevesen tudtak róla akkoriban mifelénk. Mint ahogy az anyaországiak nagy része sem értesült arról hitelesen, alaposan, mi történik Ceauşescu Romániájában. Jávor, a mai dokumentumfotós, dacolva az akkori hatalommal, illegális kiállításokon, szamizdat formában terjesztette fotóit, szervezte Erd-éj diavetítéseit, előadásait a romániai valóságról. Albumai hivatalosan nem jelenhettek meg, a tárlaton látható az a maga készítette album, amelyből egyetlen példányt a hatóságok elől el tudott menekíteni. A képernyőn pedig peregnek az „aranykor” nyomasztó szociofotós telitalálatai a nyomorról, kiszolgáltatottságról, megfélemlítésről, megaláztatásokról. Ennyi idő teltével is mélyen belesajdul az emberbe, amit lát. Voltunk elegen a galériában, de kényelmesen lehetett nézelődni. Ennél az installációnál azonban többen meredtünk a látottakra, mint bárhol másutt. És valahogy sűrűbb, nyomasztóbb is volt a légkör körülötte. Egyből érzékeltem, aki ott mélyedt némán magába, az mind sorstársam, mind erdélyi volt.

Amúgy az egész kiállítás inkább derűt, életkedvet sugároz, mint drámát, tragédiát, amiből pedig nagyon bőven kijutott nekünk, magyaroknak az eltelt évszázadban. Az ember úgy jön ki onnan, hogy igen, érdemes, kell őrizni, gyűjteni ezeket a privát felvételeket. És jó, hogy az Azopan fotóarchívum is megjelent a világhálón, a Szőcs Edgár kezdeményezte Régi fotók Erdélyből is működik a Facebookon. Mind többen használják és gazdagítják ezt is. Viszont ez már egy másik történet. Később ugyancsak érdemes lesz visszatérnünk a méltatására.