Annyi a világnap, hogy valamennyit számon sem tudjuk tartani. A színházi világnap nem ilyen, arról nagyon sokan tudnak, több mint hatvan éve ünneplik szerte a földgolyón. 1978-tól évente egy jelentős színházi személyiség üzenetét is közzéteszik ilyenkor, március 27-én. Én sem tekinthetek el ettől a naptól, noha a média már eléggé hangsúlyosan kifuttatta. De ha nem is mélyedek bele a témába, szólnom kell róla, elvégre akarva-akaratlanul a nagy emberi színjáték részesei vagyunk mindannyian. Világnappal vagy anélkül, jól-rosszul, életünk végéig játsszuk a magunk szerepét. Persze többnyire nem magunkra figyelünk, inkább az érdekel, mások, az életünk menetét döntő módon meghatározók mit és hogyan alakítanak. Ebben a tekintetben továbbra is az abszurd uralja a színpadot. Közelünkben, távolabb is lépten-nyomon az abszurditás megnyilatkozásaival találkozunk. Semmi jele annak, hogy azok, akik a világ, ország, város dolgait igazgatják, racionálisan gondolkodnának, működnének. Így aztán az abszurd nap mint nap más műfajok, a tragédia, a dráma, a komédia köntösét is magára ölti. Az ostobaságnak pedig nincs határa. Millió példát sorolhatnék rá, most csak egyet említek közvetlen közelünkből. Hallom, hogy a marosvásárhelyi vegyi kombinát szoros szomszédságába benzinkutat építenek. Vannak, akik tiltakoznak ellene, a jelek szerint az illetékesekben nem kelt aggodalmat a különös párosításban rejlő veszély. A szirénák jól teljesítenek, ezt elég sűrűn tapasztalhatjuk, a biznisz pedig biznisz. A lényeg, hogy valakik tovább gazdagodjanak. Nekem meg eszembe jut, hogy pár nappal ezelőtt hirtelen végigfutott a világon a hátborzongató hír: Kelet-Kínában, Jencseng város közelében felrobbant egy növényvédő szereket gyártó vegyi üzem. A katasztrófát a földrengésjelző műszerek is észlelték, a világűrből is látni lehetett a robbanást és az abból fakadó füstöt, gázkibocsátást. Közel félszázan haltak meg, több mint hatszázan megsérültek, ezreket kellett a környékről hirtelen kitelepíteni. Nyugalom! Mi azért csak ne idegeskedjünk. Inkább menjünk el ma este a színházba. A vásárhelyi Nemzeti Nagytermében Caragiale Farsangján szórakozhatunk a Liviu Rebreanu Társulat előadásában, a Kisteremben a Tompa Miklós Társulat produkciója vár, Viripajev Részegekjén hüledezhetünk. Ne csodálkozzunk, ha a harsányság kap a színházteremben hangsúlyt. Ilyen a mai társadalom. De a líra sem veszett el véglegesen. A heti kínálatban is találkozhatunk vele. És a költészet világnapja is sok embert megmozgatott március 21-én. Ez fiatalabb Thália ünnepénél, a vers nem egészen két évtizede kapott saját napot az UNESCO-tól. Máris nagyon népszerű, ami nem lep meg, ha belegondolok, hányan szeretnének költővé válni. Engem Budapesten ért a költészet világnapja, igazi évszakváltó, napsütéses, kellemes tavaszi zsongás volt a városban. A líra barátai többfelé kipróbálhatták a Vers kávéért akciót. Egy egész verssel vagy néhány sorral is meg lehetett rendelni a frissítő nedűt. A leírt szövegeket áprilisban a magyar költészet napján ki is állítják. Egy másik kezdeményezés, amit szintén népszerűsített a média, egy esti flashmob volt a Március 15. tér parkjában. Ginsberg Üvöltés című terjedelmes versének közös felolvasására hívták a villámcsődületre összegyűlő érdeklődőket. Máshol volt dolgom, abból kimaradtam. De örülni tudok, hogy a sok gond, gyűlölet, csatározás mellett a költészet is belefér az összképbe. Talán ez is emeli a boldogságszintet. A boldogságnak március 20-án volt a világnapja. Az is napirendre került tehát, hogy hol a legnagyobb, illetve hol a legkisebb a boldogságindex. Egyre-másra készülnek a boldogságtérképek. A romániai lakosság ilyen tekintetben valahol középen áll, és boldogabb a magyarországinál. A székelyföldi lakosok is elégedettebbek az életükkel, mint az anyaországiak. Hogy ez pontosan mit jelent? Nem tudnám megmondani, de erről is eszembe jut egy régi jó sláger. Igazi telitalálat: A boldogságtól ordítani tudnék! Most éppen itt tartunk.
