2019. március 19., kedd

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Ha sok minden nem is, de „rosszkedvünk tele”

a fenntartható fejlődés útjára lépett. És aligha van valami, ami letaszíthatja onnan. Itthon, szűkebb pátriánkban, de a tágabb térségben sem, beleértve a szomszédokat, Európát, a nagyvilágot. Mindenütt elégedetlenség, reménytelenség, depressziós szorongás, tétova közöny uralja a közhangulatot. Hiába dúl a farsang, és hiába hág csúcsra a karneváli móka, jól érezhető, hogy tettetett a jókedv, alaptalan a hatalmi optimizmus, hamis a nap mint nap szenzációként tálalt politikusi szöveg. Éppen a mai „minek nevezzelek” társadalmakra jellemző szerepjátszás és alakoskodás miatt is. A „majd csak lesz valahogy” hozzáállás szintén azt a benyomást kelti, hogy sohasem jön el az igazi kikelet. Nálunk, Marosvásárhelyen talán még nyugtalanítóbb ez az érzés, itt már évtizedek óta fokozott feszültséget hoz a február-márciusi időszak. És aligha véletlen, hogy folyamatos itt a „hidegháború”. Nem a természet erői teszik ezt velünk, nyilvánvaló. Az emberben önkéntelenül felvetődik a gondolat, hogy jól bejáratott forgatókönyv szerint alakulnak úgy a dolgok, ahogy. Ebben a periódusban a szokásosnál mindig élesebben törnek felszínre azok az ügyek, amelyek az itt élő etnikumokat a legérzékenyebben érintik, a leginkább irritálják. Ebben a városban, ezen a környéken ez fedi el leghatásosabban a szomorú valóságot, hogy a fejlődés stagnál, a városvezetés tehetetlensége, ötlettelensége, koncepciótlansága nagy lemaradásokat eredményezett. Szinte semmi nem úgy alakult, ahogy reméltük a rendszerváltozás idején. Bármerre utazzunk az országban, feltűnik, hogy az ottani viszonyokhoz képest mi bizony sehol sem vagyunk. Pár napja Nagyváradon ámultam el, hogy gazdasági, városrendészeti, közszállítási, közúti, civilizációs szempontból mennyivel előbbre tartanak, mint Vásárhely. Tágas, szép, modern terek, szakszerűen, gondosan felújított szecessziós paloták, műemlék épületek, elegáns üzletek, vendéglátóhelyek, látványos utcakép, csonkítatlan fák, impozáns szobrok, emléktáblák teszik vonzóvá az odalátogatók számára a rokonszenves arculatot, a fejlődést mutató településképet. Persze az ott lakók tudják, mennyi minden nem olyan még, amilyennek elvárnák. A médiában meg is jelennek az indokolt bírálatok. És azt is tudjuk, ugyancsak a sajtóból, tévéből, hogy a többség-kisebbség viszonyában, a románok–magyarok kapcsolatában sem fenékig tejfel a helyzet ott sem, nem ritka a közhangulatot mérgező provokáció. De a városgazdák azért mégis elsősorban azzal foglalkoznak, amire hivatottak, átgondoltan fejlesztik, építik, szépítik a helységet, gyarapítják értékeit, korszerűsítik az életkörülményeket, modernizálnak, és ami fontos múltbeli hagyatékként átöröklődött a mába, azt felújítva próbálják továbbadni a következő nemzedékeknek. Valószínű, hogy az információk tömörítése miatt nem árnyalom eléggé ezt az összetett és ellentmondásos kérdést, de a lényeget emeltem ki, azt is nyilván, hogy mindehhez sok pénz kell, azt elő kell teremteni országos és EU-s alapokból. Nekik Váradon ez elég sűrűn sikerült. Azért is bizonyára, mert a városközösség érdekeit előbbre valónak tartották, mint az egyénit. Vásárhelyen az utóbbi hetekben mintha a civil társadalom kezdett volna mozgolódni egy ilyenszerű szellem erősítése érdekében. Most is több a szöveg, a komment, mint a tett, de már ez is biztató jel. Halovány, igaz, mégis valami, és a fiatalokat is igyekszik megszólítani. Slam poetryvel, szájkaratéval, egyéb szokatlan módszerekkel, amik ugyancsak gazdagíthatják a potenciális megújulás eszköztárát. Egy nagyobb májusi felvonulás, tüntetés szándéka is kezd kirajzolódni az internetes közösségi hálón. Lesz belőle valami, lesz-e valamilyen kedvező hozadéka? Elég hosszú az idő még addig, meglátjuk. Mondom, mintha nálunk mindig tél vagy télutó lenne. Tavasz sose? Lövölde tér, ahol sosincs nyár, csak ősz meg tél? Ne fitymáljuk le az ehhez hasonló kezdeményezéseket már most egy lemondó kézlegyintéssel, csak azért, mert sokszor csalódtunk bennük! Ez a legkönnyebb, de nem árt, ha ezt-azt kipróbálunk néha. Váradra rémisztően éppen akkor tört be a jeges szélvihar, amikor ott jártunk. Recsegtek az ágak, dübörögtek a bádogtetők, a süvítő szélroham messzire röpítette a sapkámat. De a sétálóutcán persze hogy leültem a Holnaposok szoborcsoport üresen hagyott székére. Majdnem odafagytam. De milyen jó, hogy engedtem a belső késztetésnek! Ma is érzem azt a meleget, amit az egykorvolt jeles váradiak, Ady Endre, Juhász Gyula, Dutka Ákos és Emőd Tamás halhatatlan szelleme a múltból sugárzott felém. Mennyi jó dolog múlik azon, hogy hajlandóak vagyunk-e kisebb-nagyobb ügyekben komolyan venni önmagunkat vagy sem!