Olvasom a statisztikát, lehangoló, noha olyasmiket jelez, amiket a mindennapok gyakorlatából eddig is tudtam, sejtettem.
Olvasom a statisztikát, lehangoló, noha olyasmiket jelez, amiket a mindennapok gyakorlatából eddig is tudtam, sejtettem. Mégis rosszulesik, hogy Marosvásárhely egyre súlytalanabb a romániai nagyvárosok sorában. A Forbes ranglistáján már csak 16. a legjobb üzleti potenciállal rendelkező települések között. A befektetőbarát városlistán is mind hátrább csúszunk. Ebben, mint írják, a korrupciós vádak is szerepet játszanak. A helységek tisztaságát tekintve sem találom az élen megyeszékhelyünket. Brassó, Nagyvárad, Sepsiszentgyörgy, Kolozsvár, Slobozia, Csíkszereda, Piteşti, Tg. Jiu, Turnu-Severin is előttünk jár. Pedig valamikor... Magától értetődő, hogy a legélhetőbb városok éllovasai között sem galoppozunk. Akkor hát sehol sem poroszkálunk az élvonalban? De. Találtam olyan kimutatást is, ahol vezetünk. A székely székek gazdasági ereje tekintetében. Ámbár ez nem is oly bódító dicsőség, hisz Székelyföld nem éppen gazdaságával tündököl Erdélyben. Mégis az is valami, hogy az említett térség legnagyobb vállalatainak listáját a Maros megyeiek uralják, az 50-es rangsorban 28 cég a mi megyénket képviseli, a lajstromban az első négy itt működik. Jó tudni. És annyi. Ha nem találkoznék a kimutatással, talán nem is gondolnám, bár mióta világ a világ, Székelyföld legmeghatározóbb települése, központja Marosvásárhely volt. Ha azonban mezei polgárként csak abból indulnék ki, amit látok, tapasztalok magunk körül, aligha jut eszembe, hogy jobb az életminőségem, mint a történelmi székely székek lakóié. Sepsiszentgyörgy például a statisztikák szerint is élhetőbb város, mint a Bolyaiaké, és gondozottabb, tisztább is a miénknél. Csíkszereda úgyszintén. Aki arra jár, egyebekben is észreveheti a városgazdák jobbító szándékait. A mi környékünkön ezt nehezebb felfedezni. Pedig a vásárhelyi városvezetés bizonyos dolgokban igen bőkezűnek, nagyvonalúnak bizonyul. A minapi tanácsülés is elég sok emberben váltott ki megrökönyödést ilyen vonatkozásban. Olyasmikre költenék a közpénzt, ami nem tűnik a legsürgetőbbnek. És mintha nem is a köz érdekeit tartanák mindig a legfontosabbnak. Tény, hogy vannak kimondottan marosvásárhelyi specialitások. A piskótakövek például. Hallom, hogy már a stadion környékét is beterítették velük. Vajon hány vásárhelyi jár-kel arrafelé naponta? De ne kicsinyeskedjünk. Jól fog ez is valakiknek. Más szóval, több is veszett Bogácsnál. Vagy hol. Egykor jól menő vállalatok mentek tönkre, értékes épületeket hagytak veszendőbe, strandot, focipályát, közkedvelt létesítményeket emésztett fel az enyészet. Nem folytatom. Talán, ha fellendül a repülőtér, ha ideér az autópálya, minden másképp lesz. Ha... ha. Addig a civil kezdeményezésekben reménykedhetünk. Azoknak egyet s mást már köszönhetünk. A múlt hétvégi másfél ezer motoros esetleg megsürgethette a várost elkerülő út ügyét. A lovagrendek is arra figyelmeztethettek a várban, hogy ideje többet tenni a településért. Az egyházi épületek felújítására fordított erőfeszítések is példaértékkel bírhatnak. A Scena Egyesület fiataljainak Metamorfózis-igénye is lépéskényszert eredményezhet. Ha azok, akik beosztásuk révén tényleg azt teszik, amire hivatottak, és úgy dolgoznak, ahogy választott tisztségük megkövetelné. A faldekoráló, szobortervező street artosok a veszélyeztetett állatfajokra – bölényre, pelikánra, antilopra, fókára, hiúzra – figyelmeztetnek. Ezekre is ügyelnünk kell. De arra még inkább, nehogy végleg ránk telepedjenek a mind több kárt okozó, agresszív rinocéroszok.