„Mindnyájan egy anyának vagyunk a testvérei.” Vajon hol hangzott el ez a blődség? Nem nehéz kitalálni. Persze, hogy a parlamentben.
„Mindnyájan egy anyának vagyunk a testvérei.” Vajon hol hangzott el ez a blődség? Nem nehéz kitalálni. Persze, hogy a parlamentben. Csak nem most és nem Bukarestben. Hanem Budapesten, úgy százharminc évvel ezelőtt. A százhetven éve született Mikszáth Kálmán hozta be az épületes marhaságot a köztudatba. Sok más hasonló nevetséges honatyai kijelentéssel együtt, amelyből utóbb több is mosolyt keltő, korjellemző szállóigévé vált. Tehette, hiszen hosszú időn keresztül parlamenti tudósítóként, majd országgyűlési képviselőként nap mint nap hallhatott ilyesmit. Kellő kajánsággal ki is pellengérezte azokat a Tisztelt Ház, illetve A nemzet színe című újságcikkeiben, karcolataiban. Ki ne olvasott volna gyakran megidézett „hőséről”, Katánghy képviselő úrról, aki adott pillanatban és kellő hévvel elmésen kijelentette a szabadelvű kormánypártról, hogy: „A párt, mondom, harcra kész, s csak úgy szörcsög benne a liberalizmus”. Holnap estig ki nem fogynánk az inkriminált politikusi szamárságokból, ha Mikszáth ma élne és írna Romániában. Nem is olyan képtelen a feltételezés, elvégre az író, akinek a Szent Péter esernyője című regénye az egykori híres amerikai elnök, Theodore Roosevelt kedvenc könyve volt, annak idején erdélyi – előbb illyefalvi, majd fogarasi, máramarosszigeti – mandátummal került a magyar országgyűlésbe. Szóval ha napjainkban lenne bukaresti képviselő, még mulattatóbb lehetne a honatyai nagyotmondások mikszáthi példatára.
Így sem panaszkodhatunk. Írói zseni nélkül is észrevehető, mennyire elárasztanak a tartalmatlan, demagóg, semmitmondó, hazug képviselői, szenátori pártos és „pártatlan” megnyilatkozások. Mintha másból sem állna az egész politikai hacacáré, csak ilyesmiből. Alig kezdte el munkáját az új parlament, máris igazodik ehhez a gyakorlathoz. A „hátulsó párt, előre fuss!” bizottságosdi igazán alkalmas játéknak tűnik erre. Ily módon mindenről mindent ki lehet deríteni, ezt is meg azt is el lehet mondani. A kivizsgálás vég nélkül nyújtható és megdönthetetlennek vélhető folyamat, melynek során valamilyen állítás és annak az ellenkezője is igazként állítható be a közvélemény számára. Az istenadta nép pedig csak kapkodja a fejét, fogalma sincs, kinek higgyen, kinek van igaza. Ha egyáltalán figyel még ilyesmire. Kötve hiszem. Mostanság itt van például a lyukügy. Nem az, amire e szó kapcsán általában gondolni szoktunk. Ez egy másik. Fontosabb. A kormánypárt szerint a költségvetés lyukával van a baj. Az ellenzék s a leváltott technokrata kormány azt állítja, nincs is semmiféle lyuk, hiába kutatják, akárcsak a Bermuda-háromszögben, semmit sem találnak. Elég gond ez bizony, elvégre a választásokon győztes párt és jeles kormánya erre a lyukra számított, azt a sok jót ígérte a kampányban, amit ez nyújthat nekünk. Kincs, ami nincs? Vagy nesze semmi, fogd meg jól? Ne fessük az ördögöt, lyukat vagy mit a falra, egyelőre örülhetünk néhány reménykeltő anyagi előnynek. Hátha több is lesz belőle! A kivizsgálók pedig majd csak kimutatják, ki a bűnös, és hogyha van, miképpen tömik be majd a kincselnyelő likat. Végül is valakik mégiscsak nyernek majd az ügyön. Ha más nem, legalább egypár érdemtelen, de élelmes honatya. Olyanok, akik tudták, mégsem kispályás dolog a parlamenti tisztség, s ezért komolyabb anyagi áldozatra is volt bennük hajlandóság. Sőt ha kell, etikai rizsát is képesek a jelenséghez köríteni közfogyasztásra, úgy talán könnyebb a békát lenyelni, megemészteni. Ahogy egy másik mikszáthi közszereplő, a valamikori magyar arisztokrata képviselő, gróf Karátsonyi Guidó is mondta: „Mégiscsak szebb az, ha az ember készpénzen veszi a mandátumot – legalább nem tartozik érte”. Így már az egész vircsaft sokkal elfogadhatóbb. Ugye?!
