Erős várunk nekünk a könyv is. Láthatatlan, védelmező falat von körénk. Olykor láthatót is. Négy napon át megtapasztalhattuk Marosvásárhelyen a könyvek őszi fellegvárában, a Nemzeti Színházban.
Erős várunk nekünk a könyv is. Láthatatlan, védelmező falat von körénk. Olykor láthatót is. Négy napon át megtapasztalhattuk Marosvásárhelyen a könyvek őszi fellegvárában, a Nemzeti Színházban. És másutt is, ahol a vásár lélekemelő eseményei zajlottak. A szó, a nyelv, a gondolat olyan belső erővel ruház fel, amely feledtetni képes sebezhetőségünket. Persze azt sem szabad felednünk. Szerencsére (?!) sokan gondoskodnak róla, hogy ne feledjük. A könyv azonban ebben is ránk szabja a maga vértezetét. Jó volt látni, mint magasodott jelképességében is valóságos védőfallá a katolikus gimnáziumnak szánt kötetek óriási halmaza szombaton a Bethlen Gábor sétányon emelt pódiumon. A méltóságteljesen tüntető tömeg az együttes kiállás, az együvétartozás nagyszerű érzését már akkor érezhette, amikor a főtér környékén egyszer csak azt észlelte, szinte mindenki egy irányba, a vár felé tart. Valami olyasmi csendült meg bennünk hirtelen, mint ’90 februárjában, a felejthetetlen könyves-gyertyás néma tüntetésen. Akkor nyilván sokkal többen voltunk, de az a diadalmas érzés visszatért újra. Igaz, nem gondoltuk, hogy ilyesmivel még szembesülhetünk valamikor. Erről jut eszembe, ma van a tolerancia nemzetközi napja. Nofene! Ki hitte volna, hogy mifelénk ez a fogalom is létezik! Jobb lett volna, ha többé nincs szükség ilyen közös tiltakozó akcióra, de ha már a másság iránti türelem, megértés gyakorlatában nem is lehetett részük, legalább az összefogás, az identitásvállalás erejébe most azok a gyerekeink, unokáink is belekóstolhattak, akik a kilencvenes években még nem is éltek. Ugyanis minden korosztály jelen volt a jogkövetelő összejövetelen. Hogy mondta Székely János Szelekció című versében? „A jót velünk sem az teszi,/ Ki ölbe vesz s álomba ringat,/ Hanem ki vesztünk éhezi.” A nagy ármánykodók erre biztos nem gondoltak. Ők csak azt nézik, mi az, amivel rosszat tehetnek. Néha viszont nem árt, ha ilyen dolog is felrázza közönybe, letargiába burkolózó közösségünket.
A mindennapok bizonyítják, elmúlt a nagy akarások ideje, sokkoló történések is alig tudnak kimozdítani közömbösségünkből. Bizony engedünk a 48-ból. Mostanság egyébként sem az, egyre inkább a ’18 kerül szóba. Abból sem kellene engednünk. A jogainkra vonatkozó akkori beváltatlan ígéretekre gondolok. Nézem a kalendáriumot, azt is eszembe juttatja, hogy épp ma 168 esztendeje, hogy Sepsiszentgyörgyön Gábor Áron kijelentette: „Lészen ágyú!”. Szavát betartotta, lett. Ma természetesen nem fegyverek kellenek, tettekre, elhatározásra, küzdeni akarásra, tudásra, a fogadalmak betartására annál nagyobb szükség van. Ezzel vértezhet fel a könyv, a magyar iskola, az anyanyelv. Nyelvünkön tudjuk a legteljesebben művelni a tudományokat is. November a magyar tudomány ünnepe, a hónap 3. napját az anyaországban és mindenütt, ahol magyarok élnek, kimondottan a szellem e kimagasló területének szentelték. A véletlen is felruházható szimbolikus töltettel. Nyolcvan évvel ezelőtt ezen a napon hunyt el a magyar nyelv egyik sziporkázó, tudós művésze, Kosztolányi Dezső. Végezetül őt érdemes idéznünk. Két mondata is sokkal többet közöl mai jegyzettémámról, mint bármilyen hosszú és konkrétumokkal teletűzdelt eszmefuttatás. „Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható. Nem külsőséges valami, mint a kabátom, még olyan sem, mint a testem. Mélyen bennem van, vérem csöppjeiben, idegeim dúcában, metafizikai rejtélyként… Csak anyanyelvemen lehetek igazán én.” Nem árt, ha időről időre felújítjuk magunkban ezt a hitvallást.
