Kiraboltak Monacóban. Persze, hogy a félkarú bandita. Ki más?
Kiraboltak Monacóban. Persze, hogy a félkarú bandita. Ki más? Számítottam rá, de ha az ember egyszer eljut ilyen helyre, legyen akár mezei turista, kipróbálja a szerencséjét, bemegy a kaszinóba. Aztán szédelegve ki is jön. Nem lett okosabb, nem lett gazdagabb, de körülnézett. A legbonyolultabb nyerőgép éppen aktuális 15 milliós jackpotját nem kebelezte be, ez nem borította fel kirándulása jó előre eltervezett programját, ami olyan bosszantó tud lenni, s aztán a rengeteg euróra is vigyáznia kell, nincs többé egy nyugodt pillanata. De emiatt nem kellett fájjon a fejünk, viszont legalább tudtuk, mihez tartsuk magunkat a továbbiakban. Mindezt fotókkal is szívesen dokumentálnám, nem lehet, a fényképezőgépet bemenetelkor leadatták a ruhatárnál. Szemérmesek a kaszinósok. Mindegy. Ezt amúgy is csak mellékesen mondom, közben a körmömet reszelem. A mai jegyzet lényege más. Az, hogy csatangolhat száz úton, találkozhat ezeregy csodával az ember, előbb-utóbb mindig ugyanoda jut: hasonlítgatni kezdi a külföldi dolgokat a honival. Akár jólesik, akár nem.
Majdnem mindenben előbbre tartanak nálunk egy-két-há… sok lépéssel. A francia Riviérán ez kétségtelenül érvényes megállapítás. Volt azonban olyasmi is, ami igencsak otthonosnak tűnt. Zászlóügy. Amikor elutaztunk, itthon még javában zajlott a botrány amiatt, hogy az amerikai nagykövetet a székely zászlóval fényképezték. Első nap Nizzában azzal volt tele a reggeli helyi lap, a Nice Matin, hogy egy társasház gondnoka írásban arra szólította fel az egyik nyugdíjas házaspár társtulajdonost, vegye be az erkélyén lobogó francia trikolórt, elvégre már elég hosszú ideje lejárt minden fontos esemény, ami előtt tiszteleghet. Dicséretes hazafiasságra vall a zászló, jelezte, de folyamatos jelenléte netalán felborzolhatja a kedélyeket. A kedélyek így is felborzolódtak. A felszólítottak tiltakoztak, a sajtóhoz fordultak igazukért, a médiában közvita kerekedett a problémáról, ki így, ki amúgy vélekedett, a gondnok felettesei elhatárolódtak tőle stb. Nem ültünk annyit ott, hogy megtudjuk, hogyan zárult, csitult az ügy. Az tény, hogy az Angol sétányon, a júliusi véres merénylet színhelyén továbbra is az együttérzés, a fájdalom, a megrendülés megannyi jele, jelképe látható. Zászlók is különböző méretben, a román piros-sárga-kék is. És valószínűleg még sokáig úgy lesz. Ami ellenben nagyobb mértékben el is terelte a nizzai lobogóról a figyelmet, az országosan kifuttatott, komolyabb horderejű hazafias ügy volt. Nicolas Sarkozy szolgáltatta. Az egykori államelnök, a jelenlegi jobboldali pártvezér ismét megpályázná a legmagasabb állami funkciót. Jövőre lesznek a választások, de már most mindent elkövet, hogy hallasson magáról. Ottlétünkkor asszimilációs elméletével, a „kisebbségek tirranizmusára”, a francia nemzeti identitásra vonatkozó sajátos nézeteivel lepte meg a közvéleményt. Sokan felhördültek, a legtekintélyesebb újságok, tévécsatornák, rádióállomások reagáltak rá. A televízióban magam is végigkísértem, amikor az egyik legbefolyásosabb riporternő rámenősen faggatta. Nem tudta zavarba hozni, vehemens volt Sarkozy is, de nem jött ki a sodrából. Azok a nézők, akik ott élnek, de nem franciák, és ragaszkodnak identitásukhoz, valószínűleg annál inkább. Számomra is nagyon furcsa volt, amiket mondott. Szerinte bármilyen legyen a földrajzi eredeted, ha oda telepedsz, francia nemzetiségűvé kell válnod. A francia kultúra az együttélés alapja, hangsúlyozta. Magadévá kell tenned az ország történelmét, ismerned kell a múltját, kétezer éves gall örökségét, mítoszait, ez lehet a beolvadás garanciája. Saját példáját is előhozta: „Apám magyar, nem tanította meg nekem Magyarország történelmét. Anyai nagyapám görög, nem tanította meg nekem Görögország történetét. Én ma francia vagyok, szeretem Franciaországot, megtanultam a történelmét, franciául beszélek, és nagyra tartom Franciaország ősi értékeit. Beolvadtam ebbe a népbe”. Évszázadok óta ez a sikeres asszimilációs politika, fejtette ki Sarkozy, amelynek során az idegenek zökkenőmentesen beolvadnak egy olyan egyetemes köztársaságba, amely az egyéni felemelkedésen alapszik. Fel kell eleveníteni a gall gyökereket, arra építeni a biztos jövőt, amelyben ötvözni kell a keresztény és monarchista értékeket éppúgy, mint a republikánusokat és laikusokat. Mindezekhez persze a tavaszi választásokig még számtalan jelentős személyiségnek lesz lényegbeli, sőt ellentétes hozzáfűznivalója bőven. Én viszont, miközben elképedve hallgattam politikus druszámat, egyre sűrűbben éreztem úgy, mintha a honi tájakon már nem is egyszer és más-más korokban találkoztam volna ehhez hasonló „épületes” gondolatokkal. De hát én még mindig a körmömet reszelgetem, ami írás közben nem is olyan egyszerű feladat.
