Legenda, de pontos dátumhoz kötött. A Wikipédia szerint 708 éve ezen a napon, 1307. november 18-án kényszerítette Hermann Gessler, Uri kanton zsarnoka az íjász Tell Vilmost, hogy százlépésnyi távolságról megcélozza a fia fejére helyezett almát.
Legenda, de pontos dátumhoz kötött. A Wikipédia szerint 708 éve ezen a napon, 1307. november 18-án kényszerítette Hermann Gessler, Uri kanton zsarnoka az íjász Tell Vilmost, hogy százlépésnyi távolságról megcélozza a fia fejére helyezett almát. Az apa lövése sikerült, a nyílvessző nem a gyerek életét, az almát szakította félbe. Tell utóbb bosszút állt, halálosan megsebezte Gesslert, tettével svájci nemzeti hőssé válva, általánossá duzzadó szabadságharcot indított el, ami később Svájc önállósulásához, függetlenségéhez vezetett. Írják, mondják, az íjász nem is létezett, jóval korábban német, norvég, dán, izlandi, brit területeken is közszájon forgott már hasonló történet. Lehet, de később Schiller drámája, Rossini operája Tell Vilmoshoz és a svájciakhoz kötve tette közismertté a sztorit. A hős íjászt és harcostársait, illetve a feldolgozott témát a két kiváló alkotásnál még hatásosabban népszerűsítette a magyar kártya. Tudják, az, amivel 66-osozni, ultizni, ferblizni, lórumozni, zsírozni szokott a jónép. Erről már írtam valamikor. Ahogy az újabb betyárkártyáról is. Nem ez a lényeg. Ellenben a norvégokat említve, eszembe jut a vasárnap esti magyar–norvég meccs és persze a múlt csütörtöki is, meg az a lelemény, ahogy a megbízott szövetségi kapitány, a német Storck a magyar kártyát kijátszotta. Nem a játékosságot, ötletességet, ez sajnos most is elmaradt, de a harci szellemet annál inkább. Nagyon rég nem láttunk ilyen elszánt, teljes erőbedobással, elejétől végig küzdő, kemény magyar labdarúgócsapatot. A foci az most is csak „kis foci” volt, sziporkát, labdazsonglőr virtuskodást, lehengerlő taktikai bravúrt most sem nyújtott a magyar válogatott, amelyre mindig büszkék szeretnénk lenni, sőt bosszankodtunk is folyamatosan, hogy folyton csak védekezik, miközben jól érzékelhető, hogy a norvég védelmet mennyire könnyű átjátszani, az viszont biztató volt, hogy harciasságból már jól vizsgáztak ezek a fiúk, s nem riadnak meg akkor sem, ha atlétikusságáról, fizikai képességeiről elhíresült ellenféllel kell szembeszállniuk. Ezt a hozzáállást várták tőlük a szurkolók, a továbbjutás mellett ennek külön örülhetünk. De nyilvánvaló, ennél azért jóval több kell, ha tisztes szereplést, netán jó eredményt akarnak elérni az Eb várhatóan magasabb szintű összecsapásain. A végső csatára kvalifikált együttesek legtöbbje sokkal komolyabb játékerőt képvisel, mint a gyengécskének bizonyult skandináv gárda. Egyelőre azonban ünnepeljünk, élvezzük a továbbjutás örömét. Azt pedig, amit mi drukkeri elfogultságunk ellenére is látni véltünk, a magyar válogatottat felkészítő szakemberek is bizonyára észrevették, s annak jegyében folytatják majd a felkészülést. Nyilván vérmes reményeket nem lehet táplálni, de úgy kell majd Franciaországban is pályára lépni, hogy a teljesítményért ne kelljen szégyenkeznünk. Egyelőre Párizs sajnos a gyásszal társítható. Mint ahogy öldökléssel, halállal, gyűlölettel terhelt ma az egész világ. Hátha egyszer mégis az emberiség játékos énje kerekedik majd felül valahogy. Addig bizony meg kell becsülnünk az ilyen csekélyebb örömöket is, amilyen a vasárnap esti volt.
