Az alkotó, értékteremtő egyéniségek megbecsülésének ritka szép példáját láthattam a múlt hét végén Csíkszeredában.
Az alkotó, értékteremtő egyéniségek megbecsülésének ritka szép példáját láthattam a múlt hét végén Csíkszeredában. Kiváló festőjét, tanárát, közéleti személyiségét, Márton Árpádot köszöntötte 75. születésnapján a város. Igen, a város maga. Nem csak olyan értelemben, hogy több százan voltak jelen és ünnepeltek a Csíki Székely Múzeum székhelyén, a várudvaron, de az egész felemelő rendezvény létrehozója a polgármesteri hivatal volt, illetve annak kiadója és a jubileumi kiállítást vendégül látó múzeum, természetesen. A két ünnepi kiadvány, az igényes kiállítású katalógus és a művész illusztrációit egybegyűjtő kötet megjelentetési költségeinek döntő hányadát is ők állták. A Pallas-Akadémia Kiadó két éve elhunyt megteremtője, a hazai könyves mozgalom és a honi magyar könyvkiadás jelese, Tőzsér József bronzportréjának elhelyezése a Kriterion Ház falán már civil kezdeményezés volt, egykori barátai, tisztelői, kollégái voltak az ötletgazdák és kivitelezők, de egyértelműen az ügy mellé álltak a kultúra jelentőségét a gyakorlatban is hangsúlyozó hivatalosságok is. Ezt most nem részletezem, lesz még alkalom rá a későbbiekben. Inkább arra térek ki, ami akkor ott, a két színhely meghatott közönségét figyelve, eszembe jutott: nálunk, Marosvásárhelyen ilyesmi aligha volna lehetséges. Ilyen események finanszírozását a városháza csak nagyon ritkán vállalja fel, noha tudjuk, több más jellegű tevékenység vagy kezdeményezés megszervezésére, fenntartására elő tudja teremteni a szükséges összegeket. Nyilván rendezvénye válogatja, mert itt eleve mindent gyanakvással fogadnak. Tisztázni kell, hogy ki, mi áll mögötte, melyik etnikum, párt, alakulat érdekszférájához tartozik, ki mit nyer vagy veszít belőle stb. Ha egyik fél felé sem teljesen elkötelezett témájában, személyében, nemében, irányultságában a szóban forgó valaki vagy valami, miért nem az, mert az ilyesmi is gyanús stb. stb. Paritás kell, egy ide, egy oda, nehogy valamelyik oldal megbántódjék. Illetve dehogy! Mit beszélek! Az egyik megbántódhat, jó pont többségi körökben, ha a kisebbségit éri sérelem. Minek neki szobor? Minek neki dombormű?! A kétnyelvű felirat, a román–magyar utcanévtábla is fölösleges, azt is le kell szerelni! Ha a többségiek közül valaki ezt másképp gondolná, és vélekedésének hangot is adna, azt hamar el kell hallgattatni. Az se pártolandó, ha állami támogatás, közpénzek hiányában magánkezdeményezésre, közadakozásból próbálnánk gazdagítani, díszíteni a város tereit, épületeinek a homlokzatát. Mert hogy is képzeljük, hogy saját fejünk szerint ráerőltetnénk valamit erre a kiegyensúlyozott megyeszékhelyre! Bár ez a vészhelyzet a legritkább esetekben állhat elő. Kevés Vásárhelyt az adakozni képes, dúsgazdag magyar. A Székelyföld más településein sem nyüzsögnek a multimilliomosok. Inkább az a hír járja, hogy általános errefelé a szegénység. Mégis úgy tűnik, Hargita, Kovászna megyében kultúrára, művészetekre több pénz jut, mint a Bolyaiak városában és a marosszéki tájakon. Pedig Marosvásárhely nagy művészeti és művelődési intézményeit nem is a városi költségvetésből működtetik. Valami oda nem illő került a gépezetbe már hosszú ideje. Ja, és ha itt tartunk, a lamentálásban ne feledjem: holnap kezdődnek a Székelyföld Napok. Kíváncsi vagyok, a tíznapos nagy rendezvénysorozatot hány eseménnyel gyarapítja az egykori székely főváros és Maros megye székely többségű helysége.
