Erdélyi Tibor portréja

A kincses sziget őrzője

Erdélyi Tibor (89), Kossuth-díjas magyar táncos, koreográfus, népi szobrász életét a magyar népművészetnek szentelte. A Magyar Állami Népi Együttes munkájában a kezdetektől a nyugdíjazásáig vett részt, s nagyon sok emléke kapcsolódik a „hőskorhoz”, szavaival ezekből idézünk.

A Magyar Állami Népi Együttes egy megismételhetetlen időben született. Létrejöttére nem érdemként, hanem állapotként tekintek, hiszen a világban egyedülálló módon – szovjet mintára – csak a szocialista táborban alakultak népi együttesek. Halkan jegyzem meg, megalapításunk a szovjetek kevés „jócselekedetének” egyike volt. Indulása kész csodának számított, az alapító Rábai Miklós szinte a semmiből épített várat, s vitte világsikerre együttesét.

Ehhez az elismeréshez viszont hosszú út vezetett. Rábai 1948-ban a békéscsabai Batsányi Együttessel megnyerte Gyulán az első országos néptáncfesztivált, s neve egy csapásra ismertté vált szakmai körökben. Eredménye azért is figyelemre méltó, mert táncosai a gimnáziumi végzős osztályából kerültek ki. Vérbeli pedagógus volt, de különcnek tartották, biológiaóráit például a természetben tartotta. A cserkészetben néptáncot tanított, s tanítványaival együtt biciklivel jártak táncokat gyűjteni a környező falvakba. Egyébként már akkor megfogant benne az Ecseri lakodalmas gondolata, a darab később végigkísérte egész pályáját. 

Rábait az 1951-ben alakult Állami Népi Együttes koreográfusának és a tánckar művészeti vezetőjének nevezték ki; az igazgató nem tétlenkedett, s rögtön nekilátott a társulat felépítésének. Nem volt könnyű dolga, a hazai táncegyüttesek legfeljebb a háború előtt alapított Gyöngyösbokréta mozgalom színvonalán működtek. A tehetséges táncosok felkutatására az együttes asszisztensei járták az országot, körútjaik eredményeként ügyes, de teljesen különböző habitusú emberek kerültek egy „csapatba”. Az alapító el nem évülő erénye, hogy e heterogén társaságot össze tudta kovácsolni. Való igaz, hogy nem volt táncművész, „őrült amatőrként”, őstehetségként tekintettünk rá: intelligenciában, szakmai tudásban viszont mindenkit maga mögé utasított. Például a rendkívül bonyolult kinetográfiát, a táncírást pillanatok alatt elsajátította, ez irányú ismereteit gyűjtései során kamatoztatta. Színpadképei emlékezetesek maradtak, szeme s arányérzéke kimagaslott kortársai közül. Magánemberként nagyon kedvesnek, igazi tanárembernek ismertem meg. Ugyanakkor „gyámoltalan” volt, nem tudott küzdeni a saját igazáért, sok esetben mi próbáltuk őt megvédeni. Jellemző hétköznapjaira, hogy elismert Kossuth-díjas művészként egy társbérletbe tért haza, ahol még a fürdőszoba használatát is beosztották neki. Amikor a Felső-Tisza-vidéki Uszkán megtartott lakodalmunkra hívtuk meg, nem tartotta magát díszvendégnek, seperte szorgosan az udvart, megetette az állatokat.

Az együttes igazi erejét három pillérének – a zenekarnak, az énekkarnak és a tánckarnak – összehangolt munkája jelentette. Az énekkar vezetésével Csenki Imrét bízták meg. A Kossuth-díjas karnagy, zeneszerző pályáját Mezőtúron kezdte, s Debrecenben folytatta. Kemény munkával olyan egységes kórushangzást dolgozott ki, ami páratlan volt a maga nemében. A huszonnégy tagú zenekar prímása Boros Lajos volt, nevét az egész ország ismerte. Gulyás-Lajtha Széki muzsikáját talán ő tudta legjobban előadni, e darab különösen népszerű volt külföldön, a közönség megérezte eredeti, archaikus szépségét. Bravúrdarabja Liszt II. magyar rapszódiája volt, amivel szintén mindenhol nagy sikert aratott.

Magam 1952-ben csatlakoztam az együtteshez. Ennek előzménye az volt, hogy az előző év augusztusában az Ipari Tanulók Központi Együttesével a berlini Világifjúsági Találkozóra utaztunk, s Rábai a keletnémet fővárosban látott táncolni. Meghívott a felvételire, ahol a másfél száz jelentkező közül nekem is bizalmat szavazott. Édesanyámnak boldogan újságoltam a hírt, aki lakonikusan csak annyit mondott: „Fiam, hát cirkuszos lettél?” Később, amikor már látott színpadon táncolni, így dicsért meg: „Fiam, én elnéznélek titeket reggelig, de azt sajnálom, hogy utána nagyon páhogtok (hangosan szuszogtok)!”

A lelkes indulás után kialakult a napirend. Reggel nyolc, illetve kilenc órakor balett-tréningre gyűltünk össze. Az Operaházból érkeztek tánctanárok az alapok, a balettelemek oktatására. Egy kicsit megmosolyogtatónak tűnt, ahogy tizenhat évesen először álltam a balettrúdnál, így a pozíciók megtanulása sem ment könnyen. Később, a néptánckultúra fejlődésével a balett is fokozatosan háttérbe szorult, szerepét azonban nem szabad lebecsülni, technikai alapot, s „deli” tartást adott. Tapasztalható, hogy akik nem kaptak ilyen képzést, azok igencsak görnyedten ropták. 

Azért a néptánc és a balett eltéréséire is ki kell térnem, nagyjából olyan a különbség – mindkettő értékeit tisztelve –, mint egy Kodály-népdalfeldolgozás előadása és Sebestyén Márta interpretációja között. A balettosok és táncosok egyébként markáns jelzőkkel illették egymást: ők minket „repedtsarkúakként”, mi pedig őket „balettpatkányokként ” emlegettük. 

A táncoktatásban Ripka Ilona asszisztens volt segítségünkre, s mellette Sík Ferenc – a már említett Batsányi Együttes egykori szólótáncosa, később elismert színházi rendező – foglalkozott a húsz párral. Ha valaki kiesett, akkor egy külön próbával dolgoztuk ki helyettesítését. Még a kezdet kezdetén engem is bedobtak a mélyvízbe: egyórás gyakorlás után az Ecseri lakodalmasban kellett helytállnom. 

Ha már az Ecseri lakodalmast említjük, elmondható, hogy Rábai életművéből kiemelkedik az alapítás évében, május 1-jén bemutatott darab. Később egy egész műsor elnevezésévé vált, ami itthon és a világban is hírnevet szerzett nekünk. Az összeállítást szisztematikusan építette fel Rábai. Az első rész „húzódarabja” Kodály Kállai kettőse volt, amit a kiváló zeneszerző a Magyar Állami Népi Együttesnek írt, s koreográfiáját Rábai tervezte. Ezt követte az Este a fonóban, a második részt magyarországi cigánytáncokkal kezdtük, s a címadó darabbal fejeztük be. Az első részben még a Háry János daljáték Intermezzóját s egy háromugróst táncoltunk el, a második részt egy pontozóval és egy üveges tánccal egészítettük ki.  A Kisbojtár háromfelvonásos mesejáték az ifjabb közönség számára készült a forradalom évében. Szatmári lévén, egyik kedves műsorom az 1961-ben bemutatott Első szerelem című összeállítás volt, amelynek anyagát Rábai a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Tunyogmatolcson gyűjtötte. Az elmondottak mellett az úgynevezett „triós műsorok” kerültek repertoárra, ezekben az ének-zenetánckar is szerepelt.  

Az együttes hamar népszerű lett itthon és külföldön, a sikereinket természetesen nemcsak barátaink figyelték árgus szemmel. Számos „szakember” azzal vádolt minket, hogy a világhírű Mojszejev együttest utánozzuk. Erre a cáfolatot maga a Szovjetunió Állami Néptáncegyüttesének névadója adta meg, amikor az ötvenes években, a Fészek Klubban ezt nyilatkozta: „Az a jó, ha elmegyünk egy múzeumba, s megnézzük a múltat, melynek nyomán megalkothatjuk saját művünket.” Azért hozzátette, hogy a szocialista táborban vannak olyan együttesek, amelyek az ő munkásságát kopírozzák, de a magyarok nem tartoznak e sorba. Ezt a fontos ellenérvet a bírálók elengedték a fülük mellett, így a vád mind a mai napig fel-felbukkan.

Ne feledjük, az ötvenes évek elején tartunk, s a politika kéretlenül is átszőtte mindennapjainkat. Az össznépi összefogást hirdető Hazafias Népfront – népszerűsítése érdekében – használt s kihasznált minket. Álmomban ne jöjjön elő egy-két megalázó akciója. Fővárosi társasházak göcsörtös, kockaköves udvaraiban adtunk elő „jókedvű” táncokat. A hatás nem maradt el, megtapsoltak, sokan viszont Szabad Nép újságba csomagolt egyforintosokat dobáltak le nekünk, mint az énekes kódisoknak, kintornásnak volt szokás. Még kétségbeejtőbb volt, amikor kötelezően mentünk békekölcsönt jegyeztetni. Nyugdíjas öregasszonyok szinte zokogva mutatták nyugdíjcédulájukat, hogy miért akarunk még ebből is elvenni, mikor hónap végén még zsíros kenyérre sem telik. A műsorválasztásban is megjelent a „talpnyalás”, Petrovics Emil zenéjére Rábai készítette el a Hajnalodik című feledhető táncjátékot, amiben nekem a kegyetlen csendőr őrmester szerepe jutott. A darab természetesen a „felszabadulásnak” titulált happy enddel végződött. 

Viszont privilegizáltak is voltunk: kinyílt előttünk a világ, ötvenöt országban fordultunk meg az együttessel. Sokan féltékenyen figyelték külföldi kiruccanásainkat, de a hiedelmekkel ellentétben az utakból nem lehetett meggazdagodni: a rendeletben szabályozott harminchárom forintnyi napidíjat kaptuk meg valutában. Emlékezetes volt a perui körutazás, s mivel ígértek ellátást, az illetményünket jelentősen csökkentették, a napidíjunk viszont egy levélfeladáshoz is kevés volt. A Hotel Bolivárban mesébe illő teríték mellett ültünk ugyan, csak ennivalót kaptunk szűkösen. Igen szofisztikált elven működött egyébként a díjazásunk: a fizetésünk azért volt alacsony, mert utazhattunk, s napidíjat kaptunk, s többször felvetődött, hogy hosszabb távollétkor ne kapjunk itthon fizetést se. Az általános fizetésemelések alkalmával ugyancsak rosszul jártunk: mikor a színházak dolgozóit honorálták, akkor mi intézménynek számítottunk, amikor az intézményeknél volt bérfejlesztés, akkor minket a színházi kategóriába soroltak.  

Az utazások sorát az 1952-es kínai turné alapozta meg, a kiküldöttek több mint egy hétig utaztak vonaton, a táncosok peronon gyakoroltak, edzettek, mire nagy nehezen célhoz értek. (Ekkor kerültem a társulathoz, így itthonról figyeltem a híradásokat.) A pekingi stadionban százezer néző tapsolta meg a produkciót, társaink a diktátorral, Mao Ce-tunggal is találkoztak, s ajándékot adtak át Kína első emberének. Pazar vendéglátásban volt részük, volt olyan táncosnő, aki tíz kilóval nehezebben tért haza. A csehszlovák útra viszont rémálomként emlékszünk, a helyi, vidéki bányász buszsofőrünk jutalomból kapta meg a lehetőséget, hogy minket fuvarozzon. Prágában még életében nem járt, így mi próbáltuk irányítani. Akkoriban még a busz tetejére rakták a csomagokat, s mikor behajtott egy vasúti aluljáróba, a híd leborotválta a csomagtartót: gatyák, bugyik repkedtek a huzatban. Guberálókként próbáltuk megtalálni holmijainkat. 

1955-ben Nyugatra is eljutottunk. A politikusok kicsit úgy kezeltek bennünket, mint a kínaiak a „pingpong-diplomáciát”, oda küldtek bennünket, ahol feszült volt a hangulat hazánkkal szemben: a néptánccal telt „tulipános ládával” a siker prognosztizálható volt. A párizsi premiert a Maurice Chevalier tulajdonában lévő Empire Színházban rendezték, s olyan fergeteges sikert arattunk, hogy a következő estre csak a jegyüzérektől lehetett jegyet szerezni. Hat héten keresztül, huszonegy alkalommal minden este telt ház előtt léptünk fel. Természetesen az Ecseri lakodalmassal szerepeltünk, de a cigánytáncot kivettük a műsorból, mivel az átlag francia a magyarokat gyakran a cigányokkal azonosítja. A feltűnő kezdetet még három franciaországi látogatás követte, bejártuk az egész országot, többek között Marseille, Nizza, Monte-Carlo és Monaco közönsége előtt léptünk színpadra. Mindenütt sikerünk volt, az egybegyűltek vastapssal és kedvenc tetszésnyilvánításukkal, dobogással honorálták előadásunkat.

Emlékeim lajstromba vétele napokat venne igénybe. A magyar néptáncművészet hőskorszakának lehettem résztvevője, tanúja, kincses szigeten éltem egy feledhető korban. Mint ahogy az emlékezésemet kezdtem, megismételhetetlen időszakot éltünk, fiatalon, lelkesen. Mikor most a jubileumot üljük, egyre felértékelődnek azok az évek, ahogy utódaink is nosztalgiával emlékezhetnek majdan napjaink sikereire, örömeire.