Erdélyi pünkösdi királynék és királyok száz esztendeje

Milyen lehetett a pünkösdi királyság?

„Az es csak olyan, mint a pünkösti királyság” – hallottam gyermekként gyakran a családi házban és az utcabeli, falubeli felnőttektől Parajdon az 1950-es években. Amire mondták, az mindig gyorsan véget ért, nem tartott tovább két-három napnál. Apám példáiból néha örülni is lehetett volna a rövid, de jó világnak, történetei mégis inkább elszomorítottak. Egyszerre vonzott és taszított hát ez a titokzatos, de valahol létezőnek vélt királyság. Az viszont meg sem fordult a fejemben, hogy én is lehetnékefféle illékony királyság lakója, netán a királya is. Akkor még nem tudhattam, hogy azok a felnőttek, akik a rövid pünkösdi királysággal példálóztak, fiatalságuk idején lehettek, sőt bizonyosan voltak is pünkösdi királyok és királynék, csak nem beszéltek róla. Amúgyis egy másik királyságban éltek néhány napig, hétig, a pünkösdi népszokáséban: a királynézásban, „hesspávázásban”.

 

Felfedezni, ami a miénk

A királynézás, hesspávázás szülőfalumbeli és a szomszédos alsósófalvi énekes, dramatikus szokását később kellett „felfedeznem”, az egykori királynékkal, királyokkal folytatott beszélgetések és a téma szakirodalmában való tájékozódás alapján. A legidősebbek visszaemlékezései az első világháború körüli időkből valók, ők is gyakorolták, éltették, kedvelték ezt a játékot. Pünkösd ünnepén mindkét faluban a tíz-tizenkét éves leányok – nyolcan-tízen – királynézó menetekbe szerveződtek. A legkisebb közülük a királynő, a nagyobbak a zászlóvivők. Alsósófalván a lakodalom szereplőinek mintájára koszorúslány vagy kisnyoszolyó is volt a menetben. Fiú viszont csak egy, a király. S ha nem akadt vállalkozó kedvű fiú, leányka is öltözhetett királynak. Alsósófalván pünkösd elsőnapján, Parajdon másodnapján a reggeli órákban énekelve bejárták a falu utcáit. Az énekük hallatára az utcára gyűlt falubeliek, járókelők pénzadománnyal jutalmazták őket, ezt testvériesen elosztották. A hesspávázók éneke ismert népdalok, párosító énekek füzére. Ugyanarra a dallamra énekelték a „Hess páva, hess páva” majd a „Ludaim, ludaim”, végül „A pünkösdi rózsa kihajlott az útra” kezdetű párosító éneket. Ujjongva fedeztem fel a szakirodalomban azt is, hogy a hesspávázás során elhangzó népdalokat a Sóvidékkel érintkező néprajzi vidékeken olyan jeles népzenekutatók jegyezték le a 20. század elején, mint Vikár Béla és Kodály Zoltán. Bartók Bélának annyira megtetszett a „pávanóta”, hogy dallamát egyik zongoraművében feldolgozta. Volly István 1938-ban egy népszerűsítő kiadványban közölt adatokat a parajdi-sófalvi játékról. Ezeket az énekeket Sóvidéken a hesspávázás szokása őrizte meg, szokásköltészetté váltak. 

 

Az én nemzedékem nem királynézhatott

– ezt sokan elmondhatják mindkét faluban, akik az 1950-es, ‘60-as években kellett volna királyok és királynék legyenek. Ezek közé tartozom magam is. Nem olyan időket éltünk akkor, hogy a parajdi utcákon királyok és királynék, zászlósok sétálhattak, énekelhettek volna pünkösd ünnepén. Gyaníthatóan ekkor változott meg a szokás neve is királynézásról hesspávázásra, hiszen az idősek királynézásként emlegették. Pünkösdről csak a templomban és a családban lehetett beszélni. Egyházi ünnephez tartozó szokásként mindkét faluban betiltották. Nem tudhatom, hogy felsőbb utasításra-e vagy egyéni önszorgalomból, ebben az iskola akkori vezetői mutatták meg hatalmukat. Az akkori hatalom többi embere is, persze. Alsósófalván az egyik akkori hesspávázó csoportnak, akik mégis elindultak, máig fájó emléke, hogy a milicista elkobozta az énekléskor gyűjtött kevéske pénzüket.

 

„Pünkösd a leányoké”

„Húsvét a fiúké, pünkösd a leányoké” – találta fején a szöget megállapításával Kacsó Rebeka néni, akit az 1970-es évek közepén már a néprajzi gyűjtés szándékával faggattam Alsósófalván. Akkor már újból hesspáváztak, Parajdon csak szórványosan, néhány hagyományőrző család biztatta erre gyermekeit a Zsögöd vagy a Bábirkó utcában, Alsósófalván viszont már tíz csoport is indult, a legidősebbek tizenegy évesek, a legfiatalabbak óvodások voltak. Ők viszont már nem ismerték a hesspávázó ének egyik részletét, amit Rebeka néni királynézása idején még fújtak a sófalviak: „ Nem anyától lettem,/Rózsafán termettem,/Piros pünkösd napján/ Hajnalban születtem”. Ki lehet ez a titokzatos lény, ő lenne a pünkösdi királyné? Róla énekeltek a dunántúli és a háromszéki pünkösdi játékokban, a magyar néprajzi tájak szélső pontjain is bukkantam egy-egy nyomára különböző gyűjteményekben. De ne menjünk olyan messzire, nézzünk körül a szomszédos falvakban. A legidősebbek visszaemlékezése szerint a 20. század elején Felsősófalván is élt a szokás, sőt Szovátán is, de azóta kikopott az élő gyakorlatból. A Három hegyen túli Siklódon viszont, ahová többször átgyalogoltam, bárkit kérdezhettem az idősebbek közül, mindenki élete, fiatalsága egyik felejthetetlen élményeként beszélt „a pünkösdi királynézóról”. A 20. század elején két korcsoport is járt királynézni, a nagylányok és legények illetve a kisebbek, a konfirmálás előttiek. Siklód akkor népes falu volt, mindhárom nagyobb utcából – Alfalu, Papszer és Murva – több királynézó menet indult. A leányok egyik kisebb társukat királynénak tették, fejét virágkoszorú díszítette, a nagyobbak kőhímes abroszokból alakított zászlót vittek. A királynékat és a zászlósokat kétoldalt legények és fiúgyermekek hada kísérte. Az ő dolguk az volt, hogy védjék a királynékat, mert a felnőttek, tréfából, játékosan megpróbálták ellopni őket. A királynézó menet katonás rendben bejárta a falut, majd a mezőre tartott. Egy forrás mellé letelepedtek, virágot szedtek, énekeltek és táncoltak. Estefelé hazatértek. Egy tágas csűrben a szülők akkorra már megterítették az asztalt, amelynek legfőbb étele a zsemlekása és a prémesnek nevezett ünnepi kalács volt. A közös étkezés után kezdődött a hagyományos pünkösdi tánc, külön a nagyoknak és külön a „kicsideknek”. A siklódi királynézásban viszont hiába kerestem a másik két sóvidéki faluban szokásos énekeket, itt a Leng a lobogó, megperdül a dob kezdetű indulót és Gyulai Pál Árnyas erdőben szeretnék élni nyáron át versének folklorizálódott változatát énekelték, valószínűleg iskolai hatásra. A második világháború után már csak a kisebb korcsoportok királynéztak, majd az 1970-es években a gyermekek elfogytával spontán formájában szórványossá vált, ideig-óráig az iskolai tánccsoport éltette.

 

A gyergyói királynéültetés

Kereshetünk-e pünkösdi királynékat távolabbi falvakban és régebbi leírásokban is? A kilencvenes évek elején a Sóvidékkel szomszédos, de Bucsin-tetőn túli gyergyói falvakban kezdtem érdeklődni. Segítségemre volt Tarisznyás Márton kutatása, miszerint „a pünkösdikirályné-választás halvány emlékei még a múlt századi gyergyói hagyományanyagban is felötlenek”. De nagy meglepetésemre Gyergyóalfaluban nem „halvány emlékekkel”, hanem élő népszokással találkoztam. A szokás neve itt: pünkösdikirályné-ültetés. Az idősebbek használják a májusi királynéasszony-ültetés megnevezést is, a középkorúak ajkán a neve kicsi királynézás, kicsi lakodalom vagy egyszerűen lakodalom. A szokásjáték abból áll, hogy pünkösd első napján délután falurészenként, utcánként egy-egy háznál összegyűjtik az abban az évben elsőáldozó hét-nyolc-tíz éves gyermekeket. Közülük egy menyasszonyt és egy vőlegényt, más szóval pünkösdi királynét és királyt öltöztetnek, a többiek a násznép. Énekelve a templomba vonulnak, a lelkész gyermekmisén megáldja őket. Hazafelé lakodalmi énekeket énekelnek és a lakodalomban szokásos módon „rikoltoznak”. Otthon lakoma várja őket: a szervező nagyobb leányok és a szülők pattogatott kukoricával és innivalóval vendégelik meg a násznépet. Az udvaron játszanak, táncolnak estig. Így történt a királynéültetés 1993 pünkösdjén az Alszegen Nagy Gergelyéknél és a következő években, évtizedekben, napjainkig faluszerte, hiszen minden évben megtartják, és többször dokumentálhattam. De nemcsak Gyergyóalfalu sajátja a királynéültetés, a visszaemlékezések szerint hasonló formában élt a két világháború között a szomszédos Szárhegyen és Csomafalván is. Orosz Klára beszélgetőtársam az 1940-es években többször volt királyné Szárhegyen, és Farkas Juliánna is ugyanebben az időben Csomafalván, aztán betiltották. Ha tovább keresnők a királynőket, átugorhatnánk Csíkba is. Csíkkozmáson már 1692-ben egyházközségileg tiltották a királynéasszony-ültetést, tehát biztosan lennie kellett a kedvelt rituális szokásnak. Csíkszentdomokoson és Csíkmadarason nem pünkösdkor, hanem egy későbbi nyári egyházi ünnephez, Szent János napjához kapcsolódó népszokásban, az ún. angyalozásban tűnnek fel hasonló szerepkörű királynék és királyok.

 

Hová tűntek a pünkösdi királyok ?

Igaz, fel-feltűnnek a királyok is erdélyi magyar pünkösdi szokásainkban, de mintha inkább eltűntek volna, legalábbis az utóbbi száz évben, az eddigi néprajzi gyűjtések alapján. Ez nem jelenti azt, hogy ne lettek volna „teljes jogkörű” pünkösdi királyaink, vagyis ne létezett volna a pünkösdikirály-választás szokása az erdélyi magyarság körében is. A 19. század végén Harmath Lujza tudósított arról, hogy a nyárádmenti falvakban pünkösdi királyt választottak a gyermekek köréből. A három ünnepnapon ő vezette a játékokat, és rendszerint belőle lett később a legénybíró. Mégis azt kell mondanunk, hogy a mellettünk élő szászok körében gyakoribb volt és tovább fennmaradt a legények pünkösdikirály-választása. Ez nemcsak Pozsony Ferenc részletes kutatásai alapján állítható, magam a dedrádi és szásznádasi szászok második világháborúig gyakorolt, lófuttatásal választott pünkösdi királyaival tudnám bizonyítani, akik egy esztendeig a legénysereg vezetői lehettek.

 

Hagyomány és hagyományteremtés az ezredfordulón

Pünkösdi királynéink most az ezredfordulón is élnek, fogyó-gyarapodó lélekszámban, menetben énekelnek, játszanak, és mintha a királyaink is megszaporodtak volna. Íme egy gyors körkép. Alsósófalván az l970-es évek óta megszakítatlan a hagyományos hesspávázás, az iskola és a szülők együttes ösztönző hatásának köszönhetően. Felsősófalván néhány évig felújították, aztán újból abbamaradt. Parajdon a spontán módon hesspávázó csoportok mellett Kelemen Magdolna óvónő és a Sótörő Egyesület szervezésében pünkösd másodnapjára fesztiválszerűen összegyűjtik a környező települések gyermekeit, akik szinte mind királynőnek és királynak öltöznek, közösen felvonulnak, bemutatják műsorukat. Siklódon ez a szokás a királynékorú leánykák elfogytával az 1980-as években teljesen megszűnt. Értelmiségi kezdeményzésre újították fel 1998-ban úgy, hogy a Siklódról elszármazottak vitték haza gyermekeiket királynézni, ennek Nagy Lajos siklódi származású tanár és a falu akkori lelkipásztora, Dezső Tibor volt a kezdeményezője. A biztatás elmúltával egy évtizedig nem gyűltek össze királynézóba, majd 2010 óta Balázs Dávid a siklódi pünkösdi szokásjáték ébresztője, animátora és egyben a hagyományok szerint megtartásának őre is. 

Gyergyóalfaluban és a közeli Borzontban minden évben több királyné asszonyt ültetnek, sétáltatnak, ünnepelnek szép rendben, és közös utcabeli mulatsággal, gyermeklako- dalommal zárják a napot, mint annak legutóbb a Beczevár utcában részese lehettem. Szárhegyen 1990 óta a Csíksomlyóról hazatérő gyalogos búcsús fiatalok közül választanak pönkösdi királyt és királynőt, nagy ceremóniával és jókedvvel a marosfői pihenőhelyen, amint azt Becze Tünde királynő és Kolcsár Ágoston keresztalja-vezető elmesélte. A másik pünkösdikirály-választáson viszont magam is részt vettem. A Székelykeresztúr melletti Székelyszenterzsébeten 2008 óta minden évben megtarják a pünkösdikirály-választást sok-sok ügyességi és bátorsági próba alapján, majd a király királynőt választ magának a leányok köréből. A hagyományteremtéstKincses Kálmán lelkipászor és Olga tiszteletes asszony honosította meg, mindazokkal a jogokkal és kötelezettségekkel, amelyekkel az egykori pünkösdi királyság járt. Népszokásaink élete napjainkban is folytatódik, e néprajzi-kulturális és identitásbeli jelenség bővebb elemzése ezutáni feladatunk.

Barabás László