Erdélyi magyar népviseletek (79.)

A radnótfáji női viseletben az 1930-as évektől általános változás állt be. Egyrészt, akárcsak a polgárság körében, az I. világháború után a szoknyák hossza változott meg, bokáig érő helyett lábszárközépig érővé alakították.

Székely György lelkész gyűjtése

A radnótfáji női viseletben az 1930-as évektől általános változás állt be. Egyrészt, akárcsak a polgárság körében, az I. világháború után a szoknyák hossza változott meg, bokáig érő helyett lábszárközépig érővé alakították. Az ősi, XIX. század végi fodros, magas nyakú, csipkés mandzsettás ing is elmaradt, az újabb generáció kivágott nyakú inget hordott, melynek vagy V alakú, vagy kerek volt a kivágása, hogy az alája vett, térdig érő fehérneműing kézi horgolású, s a mellrészt díszítő csipkéje kilátsszék, vagy az áttetsző anyagon át láthatóvá váljék. A hosszú ujj megmaradt, „a csóré karjukat nem mutogatták” – mondta egyik 90 éves adatközlőm. A viselő lehetett tarka anyagból, de az ünneplő házi fehér gyapotból, később bolti fehér gyolcsból készült. Szabása lehetett sonkaujjú, kazakos, mandzsettás vagy elszűkülő karokkal. A szárközépig érő szoknya ünneplő anyagát, a finom szöveteket, delinszövetet, kasmírt üzletből vásárolták. Lehetett mintás is, egyszínű is, s általában anyagi okokból csupán egy-két ünneplő szoknya készült egy nő számára. Szabása a régi maradt, felül szűkebb darabból, hozzátoldott, bővülő, harang alakú, mert ezt tartották szépnek és kényelmesnek. A legősibb téli holmi a nőknél a nagy hárászkendő volt, de készült háromnegyedes hosszúságú, vastag gyapjúujjas is gallér nélkül, karcsúsított derékkal. Ez finoman szőtt háziposztó volt, egyesek kerek vagy hegyes gallérral varratták az 1930-as évek közepétől, s fekete prémgallért illesztettek rá. Jól kibéleltették télire, hogy meleget tartson. A bundalájbi is már a XIX. századtól divatos volt „cseptár” néven, házi bőrökből, a bőrt barnára festve, díszítés nélkül varratták meg. Leányaik a ’45-ös, ’50-es évektől már üzletből vett, hosszú télikabátot viseltek. Csizmát már a mai 90 évesek nagyanyja is hordott télen. Nyáron spanglis cipőt hordtak flór, majd patentharisnyával, s itt is volt száras cipő, mint mindenütt a székelyeknél. A leányok az 1940-es évektől kezdték levágatni a hajukat, de az asszonyok kontyviselete még megmaradt egy ideig. 1940-től a leányok ünnepi alkalmakra ún. „magyar ruhát” varrattak, pártával. Ezeket a ruhákat Dobos Ilona varrta, vagy volt, aki Beresztelkén zsinóroztatta a lájbit, mások házilag készítették el. Ünnepélyeken viselték, két-három évig. Az asszonyok nem varrattak ilyen ruhát. Ezután már teljesen polgári ruhába öltöztek a nők, a régi viselet eltűnt, egybeszabott ruhák, selyemharisnyák, kalapok hódítottak a városhoz való közelség hatására. Néhol még fellelhető egy-egy régi, dédmamától megmaradt ruhadarab, valamint családi és egyházi fénykép, amelyekből következtetni lehet a hajdani, XIX. század végi – XX. század eleji székely viseletre, mely nagyon hasonlít az Alsó-Küküllő mentihez. Érdemes lenne ünnepi alkalmakra ezt a régi, eredeti ruhát visszaállítani, mely jellegzetes, s nagyon hasonlít a többi Felső-Maros mentén viselt, hajdani székely ruhákhoz.