Erdélyi magyar népviseletek (59.)

A magyarsárosi női viselet a XX. század elején az akkor mindenhol szokásos, főleg sötét színekből álló, bokáig érő ruha volt. Főkötő viselésére nem emlékeznek az adatközlők, de a fejkendő otthon is, ünnepeken is kötelező volt az asszonyoknak, a leányok sem jártak templomba „hajdonfejt”, csak fejkendővel.

Családi kép 1920-ból, a helyi néprajzi múzeumból

A magyarsárosi női viselet a XX. század elején az akkor mindenhol szokásos, főleg sötét színekből álló, bokáig érő ruha volt. Főkötő viselésére nem emlékeznek az adatközlők, de a fejkendő otthon is, ünnepeken is kötelező volt az asszonyoknak, a leányok sem jártak templomba „hajdonfejt”, csak fejkendővel. Otthon olcsóbb anyagból készült kendőket viseltek, az ünneplő delinszőr anyagú, vásárból vett, búzakalász mintákkal és beleszövött szegélyű díszes holmi volt. A fiatalok világosabbat, az idősebbek sötétebbet hordtak, s 40 éves kortól csak feketét. A fiatalok kendője világosbarna, fehér virágmintás szegéllyel, de volt fehér gyapjúszőr kendője is minden leánynak, s konfirmálás után csak ebben vett úrvacsorát. Az asszonyok melegebb, téli fejkendője is gyapjúszőr volt, apró kockás mintával. Az ing mellévarrott szabású volt, a XX. század elejétől már tászlis (sűrű fodros) gallérral, házi gyapjúszőttes anyagból, s a kézelőn is sűrű fodrok voltak, kicsi „urkolással”, pálhával a hónaljban. Elöl, a hasíték két oldalán levarrott lerakások és csipke díszítette, s porcelángombokkal csukódott. A lékri is régi divat, fekete anyagból varrták, kerek nyakkivágással, gallér nélkül, csak beszegve. Ez bevarrott ujjú blúz volt, a kar felső részén lerakásokkal, lefele a csuklóig elkeskenyedve. Elöl ráncolták, derékban karcsúsították, majd bő tenyérnyi anyag kívül ráborult a szoknyára, végiggombolós alsó részét alul, a kötény felett elkerekítették. A lájbi mindig rövid szabású volt, a derékrészen kilátszott az ing. A legrégebbi lájbik sötét színű bársonyból vagy szövetből készültek, béléssel, kapcsosan, bársonyszegéllyel, alatta elöl simán varrt fekete zsinórral, a hátán középen, alul a zsinór csokorként kiemelkedett. A mai idősek anyja még tiszta feketében konfirmált. Volt gyöngyös lájbi is, a sötét anyagra zsinór helyett apró fekete gyöngyöket varrtak a szegély alá. Az alsószoknyát házi gyapotszőttesből varrták, a testen levő alsónak pendely, a felsőnek fehér fersing volt a neve. Már a mai öregek nagyanyja is két, csipkés, alul hajtásokkal díszített alsószoknyát viselt. Fersing volt a legfelső szoknya neve, bár bolti anyagból készült, szőttesnek nevezték, főleg delinszőr volt az anyaga, ráncolva, alul zsinórral körbevéve (fekete, barna, kék színben). A viselő szoknya diftin-, kartonanyagból készült, itt nem szőttek házilag szoknya- és lájbianyagot. A régi kötény szögletes, sötét színű selyem, körben és az anyagba beépített csipkével, ezt betétes köténynek nevezték, elöl két csíkban, vízszintesen, az aljától négyujjnyira volt beletéve a csipke. A lábbeli száras cipő, spanglis cipő, sima bokszcsizma volt, s télen nagy hárászkendőt borítottak a vállukra.

A következőkben az 1930-as évek utáni viselet alakulását mutatjuk be.

Asztalos Enikő